Borrao Mondrau személy
Idézetek
– A múltamat falják fel éppen – jegyezte meg Borrao. – Akinek pedig nincsen múltja, annak jövője sincs.
– Jól áll neked a mosoly, gyakrabban kéne viselned – mondta a tündér.
– Honnan tudsz ilyeneket?
– A pszichológusomtól.
– Hogy mitől?
– Hát a… hogy is mondjam… a lélekmesteremtől.
[…]
– Ez a… lélekmester olyan, mint egy barát? […]
– Amennyiben a baráttal való találkozáshoz időpontot kell kérj, hogy aztán mindig te menj el hozzá és még fizess is érte, akkor ja, a pszichológus pontosan olyan, mint egy barát.
– A tenger Földanya ölében nyugszik. A folyók testében áramlanak, a tavak tenyerében fekszenek.
Emmát mosolyra késztette ez a különös elképzelés. Többnek tűnt, mint vallás; ez az ő valóságuk volt.
Áttetsző és zavartalan volt a víztükör ott, ahol a zongora állt. Borrao leült a hangszer elé és lenyomott egy billentyűt. A csendes felszínre enyhe rezgés kúszott; bársonyos, hullámzó hang kísérte. Emma még sosem hallott ehhez fogható lágy és éteri zenét. Letérdelt a csillogó vízhez és figyelte, hogy a következő leütés milyen hullámokat indít útjára. A puha dallamok simogatták a fülét, míg a látvány valósággal magával ragadta. Könnybe lábadt a szeme a lelkéig kúszó szépségtől.
– Remélem, megbocsát, hölgyem, ha meghalunk.
Emma fel sem fogta, amit hallott, Borrao máris a mélybe vetődött, szorosan magához ölelve őt.
149. oldal