bor tárgy
A bor a bortermő szőlő Vitis vinifera fürtjeinek kisajtolt, édes levéből alkoholos erjedés útján nyert ital.
A különféle borból készült pezsgőféléket és az azoktól teljesen különböző habzóborokat, de az egyéb gyümölcsök levéből készült, úgynevezett gyümölcsborokat is időnként a borok közé sorolják, viszont többnyire külön italfajtaként tartják őket számon. Egyéb erjesztett italokat is elneveztek róla, ezek azonban nem tartoznak a borok közé. Ilyenek például a mézbor (időnként mézsörnek nevezik), a pálmabor[6] vagy a Távol-Keleti rizsborok.
Idézetek
„Gondolkodom, tehát vagyok – jutott eszébe T.-nek. – Ki mondta ezt? Descartes. Elképesztő, milyen szédítő szaltókat tudnak csinálni a mélységek fölött ezek a franciák, ha isznak egy kis vörösbort. Vagy ők nem látják azokat a mélységeket? »Gondolkodom…« És ha valaki más gondolkodik? Egy olyan Ariel-féle? De tényleg, honnan tudná a kis hülye, hogy az ő maga? Különben Descartesnek igaza van abban az értelemben, hogy ez az ő »én«-je csak addig létezik, amíg gondolkodik róla. Nem azt kellett volna mondania annak a békaevőnek, hogy »gondolkod om «, azaz hogy » én gondolkodom«, hanem azt, hogy »az ént gondolom«. De maga ez az »én« se gondolkodni, se létezni nem képes, mert azonnal eltűnik, amint Descartes nem gondol rá többet, hanem inkább iszik egy kis vörösbort…”
217. oldal
– A szőlőskert, amelyik ezt a bort adta, Sztálin elvtárs asztalát is kiszolgálja – mesélte a férfi az egyik éjszaka somolyogva. – Emlékszel, mit mondtam a gyerekekről és az atyuskákról, és hogy ki eszik először és ki utoljára? – Halhatatlan Koscsej elfintorodott, ahogy a borba kóstolt. – Túl édes. Sztálin elvtárs fél a keserűtől, és olyan az ízlése, mint egy elkényeztetett hercegnőnek. Én élvezem a keserűséget – a tapasztalat adja. Annak az előjoga, aki valóban él. Neked is meg kellene tanulnod élvezni. Végtére is, amikor minden egyéb elfogyott, keserűség akkor is bőségesen akad.
71. oldal
Magnus alig várta, hogy eltölthessen itt egy csendes estét egy pohár bor és egy könyv társaságában, anélkül, hogy bárki is megzavarná.
133. oldal
A vihar után szedett, füstös áfonya illatáról beszélt, meg az őzpatanyomban felgyűlt esővizes avar fanyarságáról meg a disznóvágás hajnalán sercenő első perzselés aromájáról, meg hasonlókról. Ezt mind érezni kellett volna az elszopogatott kortyokban.
138. oldal - Lángbetűk a jövendő borús homlokzatán (Scolar, 2016)
Az előző szülőgenerációk elhessegethették a dolgokat azzal, hogy „nem tudtuk”. A mi szüleink ezzel érveltek. Bort ittál a szoptatási időszakban? „Nem tudtam.” Fahéjas csigát adtál nekünk reggelire? Biztonsági öv nélkül ültünk a hátsó ülésen? LSD-t szedtél a terhesség alatt? „De, édesem, hát nem tudtuk. Az még a 70-es években volt. Akkor még nem volt veszélyes!”
14. oldal
De vigyázz, ez nem bor, nem is fröccs, ez fele bor, fele víz. Tudod, pajtás, én sörös voltam évtizedekig, de mostanában úgy felpuffadok a sörtől, akkor vízhajtót kell szedjek, a vízhajtó pedig kikészíti a szívemet, ami amúgy is teljesen tré már, szedek is valami pirulát, persze nem ér semmit, lökd meg, megjegyzem, azelőtt egy fél Hubertust is becsaptam a sörhöz, még azelőtt Unicumoztam, de aztán maradtam a Hubinál, az nem olyan erős, meg jobban lecsúszik, de amióta nem iszom sört, a Hubertust is elhagytam, gondoltam, ittam már eleget, átálltam a vörösborra, azt szerettem nagyon, de az meg széjjelmarta a gyomromat, lökd meg, úgyhogy átálltam a fröccsre, jaj, azt nagyon szerettem, eleinte nagyfröccsöztem, de aztán inkább kicsiket ittam, azt hittem megtaláltam az ideális megoldást, de akkor elkezdte a szódavíz marni a gigámat, mondta az orvos, hogy attól nagyon szép rákot lehet kapni, hát spekuláltam, mit csináljak, rájöttem, hogy vízzel fogom elegyíteni a fehér bort, mint a régi rómaiak, a pesti víz az jó, és tényleg, ez bejött, ráment vagy negyven évem, de megtaláltam, ugye, hogy nem rossz, lökd meg, na fogd a poharakat, úgy, persze lehetne nem inni is, de annak semmi értelme nincsen, egyszer megpróbáltam, de olyan depressziós lettem, lökd meg, hogy majdnem elpatkoltam, marékszám zabáltam az antidepresszánst, hát attól meg teljesen impotens lettem, akkor vettem Viagrát, hát arra meg ingem, gatyám ráment, ráadásul semmit sem segített, pedig annak kellett volna, lökd meg, hát hagytam a francba, legföljebb nem dugok annyit, kit érdekel, dugtam már eleget, az asszony már ott hagyott öt éve, nem is lakom otthon, a templomban lakom, mert kántor vagyok egyébként, kántortanító, de az iskolában már nemigen tanítok, tavalyelőtt, lökd meg, egy órán úgy átestem a diavetítő zsinórján, hogy szarrá törtem a pofámat, minden csupa vér volt, ki kellett hívni a mentőt, annál is inkább, mert két gyerek is rosszul lett, azóta nemigen tanítok, legfeljebb helyettesítek, de főleg orgonálok, meg a kórust csinálom, segédlelkész vagyok, jó az nekem, van helyem, egy kis lyuk, de az enyém, néha elküldenek ide, oda, helyettesíteni mint most is, azt se tudom, lökd meg, hova megyek, csak fölírták, hogy hánykor kell leszállni tíz harminckor vagy negyvenkor, na, hol a cetli, lökd meg, nézz oda, nem találom, nem érdekes, na fogd a poharakat, nem tudod rendesen tartani, lökd meg, úgy, látom, neked is remeg már a virgácsod, én néha üvegből kell, hogy igyak, úgy remeg, de csak délig, déltől nem remeg soha, izzadni is csak addig szoktam, de addig aztán, lökd meg, úgy izzadok, akár a ló, és ez nem olyan szokványos izzadás, ez hideg és büdös, nem izzadságszaga van, hanem dögszaga, az asszony ezért ment el, a szagom miatt, kit érdekel, hadd menjen, meg az acetonszag miatt, azt mondta, hogy olyan reggelente a pofám, mint egy felrobbant cukorgyár, lökd meg, hát az igaz, hogy egy kicsit cukros vagyok, azt mondta a doki, hogy ez spontán cukor, de az két éve volt, most már szerintem nem spontán az, hanem teljesen tudatos, úgyhogy nem is megyek már el vele, le van tojva az a kis cukor, igaz, hogy nemigen látok miatta, de hát láttam már eleget, egészségedre pajtás, a reggel az egy kicsit macerás, arra riadok, hogy izzadok, no meg érzem a szívemet, meg zsibbad a karom vagy a kisujjam, mert az szokott zsibbadni, ez a kisujjam, lökd meg, most is érzem, meg a lábam végit, az a podagra, vagy minek mondják, felgyülemlik a húgysav, alig tudok néha járni, de hát jártam már eleget, minek mászkálni annyit, szóval reggel beletelik egy kis időbe, amíg öszszekalapálom magamat, nemigen bírok kimászni az ágyból, mintha valami nehéz zsák lenne a mellemen, mikor aztán mégis kikászálódok, akkor rám jön a hányinger, nem mindig hányok, de öklendezek egy sort, de aztán mindig elmúlik, kit érdekel egy kis öklendezés, lökd meg, tízre már mindig pikk-pakk kész vagyok, már a hátamat is bekentem, mert azt ellepte valami rusnya ragya, elég nehéz egyedül bekenni, de egy fakanálból és egy fogkeféből csináltam magamnak egy olyan príma hátkenő készséget, hogy percek alatt megvagyok azzal is, és indulhatok az újságért, azzal meg beülök a Kispiszkosba, ott már vár a kávé, és egy ilyen jó kis sima vizes fröccs, leülök, és akkor boldog vagyok, és rájövök, hogy istennek hála énnekem tulajdonképpen az égvilágon semmi bajom nincsen, na, tartsd azt a poharat, pajtikám.
18. oldal, Ulpius, 2009.
Nem, a civilizáció nem hiányzik. Igaz, fürdőm sincs, csorba pléhlavórban mosakszom; de ezt is meg lehet szokni. Ami hiányzik, a műveltség.
S természetesen a bor, a cigaretta és a feketekávé is hiányzik. Lázadozás nélkül viselem el a büntetést, hogy „egészségesen” kell élnem ez izgatószerek hiányában; csak nem tudom, valóban olyan „egészséges”-e számomra ez a toxinmentes élet? Az én létezésem egyetlen értelme, hogy írásban feleljek a világnak; s az írás nem „egészséges” vállalkozás, tehát vegetabilis feltételei sem egészségesek.
108. oldal
Rőt borok mámorában ezernyi rózsa közt rohan az éj álmába zsibongva az óra […]
575. oldal, Fuharosok (Magvető, 1986)