bon-vallás fogalom
A bon vagy bön (tibeti: བོན་, Wylie: bon IPA:[pʰø̃̀(n)]) Tibet ősi hitrendszere, amelyben a népi vallásosság animista és sámánisztikus hagyományai keverednek iráni zoroasztránus elemekkel, hindu (saiva) és a 7. századtól buddhista hitvilággal, amellyel versenyezve, annak egyes elemeit magába olvasztva tételes vallássá alakult a tibeti régióban. A buddhista tanok második, 11. századi tibeti terjesztése után nyert szervezett formát. Az ősi bon – amelyről írásos források hiányában meglehetősen keveset tudunk – és a mai bon között csak felszínes folyamatosság mutatható ki. A bon jelenlegi megnyilvánulási formáit az Indiából beáramló mahájána buddhizmus alakította a legnagyobb mértékben. A követőjét bönpo néven nevezik.
A vallásról az írásos forrásokat a buddhista szerzetesek állították elő, akik próbálták a tibeti történelemben annak jelentőségét csökkenteni. Eredeti neve a Gcug, a bon nevet is a 11. századi buddhista szerzetesek adták a vallásnak, a lámaizmus terminológiáját és intézményeit is ekkor vette át (módosított bon, agyur bon). A bon szó jelentése: istenigézés varázsigék kántálásával.
Papjai a bonpók, akik különböző rituális feladatokra szakosodtak, például démonűzés, áldozati szertartások bemutatása, de a papság a 9. század előtt nem alkotott egységes szervezeti formát. Számtalan kifinomult eszközt használtak, például állványzatot a démonok fogságba ejtésére, illetve sámándobot azok elűzésére. Sajátos jelvényük a pamutturbán. Szertartás-szakértőik egyik feladata az uralkodók őrzése és megrontásuk megakadályozása, de jelentős szerepük volt a holtak lelkének ápolásában, hitük szerint ugyanis a bonpók vezették át a holtak lelkét a túlvilágra, így képesek voltak később is megidézni őket.
A bon jelentős korszaka, felvirágzása Triszongdecen király uralkodására esik a 8. század második felében. A tibeti történeti források szerint a király a buddhizmus legfőbb támogatója volt, és az egymás mellett létező és vetélkedő buddhizmus és bon ősi iratok fordítására kolostorokat alapított. A bönpok zsangzsung (kínai) nyelvből, a buddhisták szanszkritból fordították szent szövegeiket, néha egymás munkáiba besegítve. Ilyen körülmények között szükségszerűen befolyással voltak egymásra is.
A bonpo kommentátorok, főleg a 12. század után a vallás eredetmondáit is kidolgozták, így annak központi alakja bon Senrab ni bo (a „kiváló ember”) volt, akinek életrajzához Sakjamúni Buddha (a történelmi Buddha) illetve a tibeti Buddhista kánon első mestere Padmaszambhava élete szolgált mintaképül. Iránban született meg, majd számtalan démont legyőzve meghonosította a bon vallást Tibetben és Kínában, majd Buddhához hasonlóan elérte a nirvánát.
Senrab a modern kutatások szerint a bon kánon kidolgozója lehetett, aki rendszerezte, egységbe foglalta a mitológiai hagyományok, szokások, rítusok és mondák számtalan változatát. Maga a kánon meglehetősen vegyes eredetű irodalmi alapokra épül, többek között olyan szövegekre, amelyeket elrejtettek a 11. században, majd azokat újra fellelve a tan részévé tettek. A 15. században nyert végleges formát, amikor a Kandzsúr 75 kötetében, illetve ezek kommentárjait a Tandzsúr 131 kötetében összefoglalták.
Idézetek
De minden külpolitikai siker mellett a legfontosabb esemény Khri-szrong lde-brcan életében a buddhizmus végleges elterjesztése volt Tibetben. Indiából hívatott híres buddhista szerzeteseket, hogy azok a buddhizmus gyenge hajtását erősítsék országában. A buddhizmus támogatása megfontolt politikai lépés volt a király részéről, ugyanis ezzel is ellensúlyozni akarta a túlontúl nagy hatalmú törzsi arisztokráciát, melynek hivatalos vallása az ún. bon-vallás volt. Ez lényegében egy animista hitvilág, mely sokat merített a tibetiek ősi vallásából, de más források is táplálták, így többek között nem maradt független a buddhizmus növekvő hatásától sem. Az első buddhista tibeti monostor alapítását, mely Bszam-jaszban épült 775-ben, nem sokkal később követte a buddhizmus államvallássá nyilvánítása 779-ben. A bon-papokat száműzték az országból, s Khri-szrong lde-brcan elrendelte, hogy az indiai buddhizmus szent könyveit fordítsák tibetire.
Ez magyarázatot ad arra, miért létezik annyi alvilági bálvány a tibeti buddhizmusban. Az emberi koponyák és csontok szimbolikus és mágikus funkciója a bon vallásra vezethető vissza.
304. oldal