boldogság fogalom
Idézetek
– Szerettem őt – mondta. – Kislány voltam, amikor azt mondta, boldog, hogy az apám lehet ebben az életében. Én meg boldog vagyok, hogy egy rövid ideig a lánya lehettem. Nem vagyok szomorú – tette még hozzá –, mert tudom, hogy az új életében is szeretni fogják és szeretni fog.
158. oldal - Kutyák Tibetben
A manapság hallható boldogságfilozófia valójában régóta arra tanít minket, hogy ne legyünk boldogok. Arról szól, hogy mindig van valami más, valami több, valami, amire még szükségünk van, mielőtt igazán élvezhetnénk az életet úgy, ahogy azt kell.
17. oldal, Első rész - A titok (Immanuel, 2012)
Gyermekkoromban más volt a boldogság. Sokkal inkább egyszerűen a felhalmozásról szólt, arról, hogy új dolgokat – tapasztalatokat, érzelmeket – gyűjtsek, és úgy alkalmazzam őket, mintha fényesre csiszolt mozaikkockák lennének, amelyekből egy nap összeáll majd énem káprázatosan felékesített pavilonja. És a hitetlenkedés, igen, a hitetlenkedés szintén fontos részét alkotta a boldogságnak, úgy értem, az az eufórikus érzés, amikor az ember nem képes teljes mértékben hinni a szerencséjében.
Thornton Wildernek van egy darabja, A mi kis városunk. Emily, a darab főszereplője meghal, s megkéri a Rendezőt, a nagy Rendezőt (Somlay Artur játszotta 1945-ben s én voltam Emily), megkéri a Rendezőt, hogy szeretne visszamenni élete legboldogabb pillanataiba, Visszamegy – és kiderül, hogy ott nem történt semmi. Egy másik pillanatot említ a Rendezőnek, újra visszamehet az életbe, az időbe, s megint kiderül, hogy akkor és ott sem történt semmi. Akkor kérdezi Emily a Rendezőtől: Mondd, az ember tényleg nem tudja amikor boldog, hogy akkor boldog?
Őrzöm a mondatot, a hangsúlyt, ahogy Somlay válaszolt: Nem, lányom, az ember általában nem tudja.
(Hangfelvétel, 1985. június 1.)
83. oldal (Zeneműkiadó, 1989)
– Miért vágsz ilyen komoly arcot? – kérdezte.
– Rossz gondolatok gyötörnek.
– Mifélék? Könnyű kigyógyulni a gondolatokból.
– Mi a módja?
– Az, hogy engedünk nekik.
– Nevetsz, pedig nem tudod, miről van szó. Olvastad Rousseau-t?
– Olvastam.
– Emlékszel arra a helyre, ahol azt kérdi az olvasótól, mit tenne, ha meggazdagodhatna azáltal, hogy puszta akaratával, anélkül hogy Párizsból kimozdulna, Kínában megöl egy mandarint?
– Emlékszem.
– Nos?
– Eh, én már a harmincharmadik mandarinnál tartok.
– Ne tréfálj. Hadd hallom, ha biztos lennél benne, hogy ez lehetséges, és csak egy fejbólintásodba kerülne, mit tennél?
– Nagyon öreg az a mandarin? De akár fiatal, akár öreg, akár agyalágyult, akár makkegészséges, én bizony… A fenébe! Szóval hát: nem!
– Derék fiú vagy, Bianchon. De ha úgy szeretnél egy nőt, hogy el tudnál kárhozni érte, és neki pénz kellene, sok pénz, ruházkodásra meg kocsitartásra, szóval minden szeszélyének kielégítésére?
– Eszemet veszed, és azt akarod, hogy észnél legyek.
– Nos, Bianchon, bolond vagyok, kérlek, gyógyíts meg. Van két húgom, angyali szépek és szelídek, azt akarom, hogy boldogok legyenek. Honnan vegyek nekik mától öt éven belül kétszázezer frank hozományt? Látod, vannak az életben körülmények, amikor nagyban kell játszani, és nem szabad filléres nyereségekre felhasználni a szerencsénket.
– Mindenki előtt fölmerül ez a kérdés, aki az életbe lép, és te karddal akarod elvágni a gordiuszi csomót. Pajtás, Nagy Sándor kell ehhez, különben gályára kerül az ember. Én örülök annak a kis egzisztenciának, amelyet vidéken teremtek magamnak, ha majd egyszerűen apám örökébe lépek. Az ember a legszűkebb körben ugyanúgy kielégítheti hajlamait, mint a legtágabb területen. Napóleon sem ebédelt kétszer egy nap, és nem lehetett több szeretője, mint egy medikusnak, aki a Kapucinus-kórházban gyakornokoskodik. A boldogság, kedvesem, mindenkor a talpunk és a fejünk búbja közt lakozik, és akár egymillióba kerül évente, akár száz aranyba, lelki életünkre gyakorolt hatása ugyanaz. Én a kínai életbenmaradása mellett döntök.
115-116. oldal (Kozmosz Könyvek, 1976)
A boldogság néha sok kicsi darabból áll össze, sok apró, sőt, miniatűr darabból.
148. oldal