Black Sabbath személy
Idézetek
A terembe lépve bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, de reménytelen volt, hogy zenét hallgassak, ugyanis kialakult egy reggeli verseny az a-sok és köztünk. Az ő termükből David Guetta üvöltött, amit Andris és Robi nemes egyszerűséggel csak a „zene megalázásának” nevezett, és felhangosították a mi tévénkből üvöltő Black Sabbathot. Erre az a-s fiúk feljebb nyomták Guettát, Robiék értelemszerűen Ozzyt, úgyhogy konkrétan zengett tőlünk az iskola.
33. oldal, Szeptember 2., csütörtök (Ciceró, 2011)
A középiskolás társadalom végtelenül konzervatív. Nem akarok értekezni itten, de csakugyan az. A lányok mindig a legutolsó, legőrültebb divat szerint öltözve, sok fiú egész a seggéig növeszti a haját; kötelező szinte, hogy az ember szívjon egy kis füvet, szippantson egy kis kokót – de mindez csak máz, afféle védőpáncél, amely mögött az ember őróbálja kilesni, mi is történik ebben az életben. Olyan ez, mint a tükör, amellyel az ember a szülők és a tanárok szemébe tükrözi a napsugarat, hogy megzavarja őket mielőtt ők zavarnák még inkább össze az embert. Szívében a legtöbb középiskolás úgy be van tojva, mint egy republikánus bankár a templomi társas összejövetelen. Vannak lányok, akiknek megvan a Black Sabbath valamennyi albuma, de ha Ozzy Osborne idejönne és randevút kérne valamelyiktől, hát az a lány (a barátnőivel együtt) gennyesre röhögné magát már csak a gondolatra is.
182. oldal
A fiatal nőnek rövid, hollófekete haja volt. Black Sabbath-pólót viselt fekete farmerrel és bakanccsal. Amikor felállt és elindult felénk, láttam, hogy elképesztően feketére van festve a szeme. A vakolat alatt talán szép arca lehetett. Felnőttként sok lányt láttam a gótikus őrület jegyében sminkelni, de Moe-nak a nyomába sem érhettek. Ő igazi gót volt.
31. oldal
Lehet, hogy objektív szempontok szerint Ozzy nem számított a világ legjobb énekesének, de a rajongók mindig is a legnagyobbak közé sorolták. Hogyan jelezhetném nekik, hogy nem maradok el tőle semmiben, ha egyúttal önmagamhoz is hű akarok lenni?
A megfejtés végül a szállodai szobámban született meg az egyik este, amikor álmodozás közben eszembe jutott az én öreg szicíliai nagymamám és az a hátborzongató kézmozdulat, amelyet arra használt, hogy távol tartsa magától a gonosz szellemeket, és a frászt hozza az ártatlan amerikai járókelőkre.
A mano cornuta! A szarv! Hiszen ez tökéletes! Ozzynak mindig is az volt a védjegye a Sabbathban, hogy békejelet mutatott a közönségnek. Ha én egy maloikot dobok a nézőknek – nagyanyó így nevezte a mozdulatot –, az épp eléggé hasonlítani fog Ozzy híres békejelére ahhoz, hogy felidézze az emlékét az emberekben, de különbözni is fog tőle annyira, hogy egyértelművé tegye mindenkinek: mostantól én vagyok a főnök.
197. oldal
Képtelen voltam elhinni, hogy léteznek „gyakorló okkultisták”, de léteztek. Egyszer ezek a fekete köpenyes, fehérre sminkelt pofájú barmok odajöttek hozzánk egy koncert után, és meghívtak a zenekart a Highgate temetőbe Londonba, valami szellemidézős szertartásra. Mondtam nekik, hogy „figyelj, haver, engem csak a whisky, a vodka és a gin nevű gonosz szellemek érdekelnek”. Máskor pedig egy sátánista brigád elhívott minket a Stonehenge-hez játszani. Elküldtük őket a picsába, erre közölték, hogy ezért majd átkot szórnak ránk. Mekkora faszfejek voltak! Nagy-Britanniának volt akkoriban egy „főboszorkánya”, Alex Sanders-nek hívták. Az életben nem találkoztam vele. Soha nem is akartam. Viszont egyszer vettünk egy Quija[xxxviii]-táblát, és tartottunk egy kis szeánszot. Majdnem beszartunk. Aznap éjjel, isten tudja, hány órakor, Bill felhívott, és üvöltött a telefonba, hogy:
– Ozzy, azt hiszem, a házamban kísértetek járnak!
– Szedj tőlük belépőt – mondtam neki, és lecsaptam a telefont.
Ebben a sátánista sztoriban egy jó dolog volt: örökös és ingyenes hirdetést biztosított nekünk. A Black Sabbath-ból a megjelenése napján ötezer darab fogyott, év végére pedig világszerte majdnem egymillió.
A backstage területre érve kikukucskáltam a turnébusz ablakán, hátha megpillantom néhány hősömet. Tom Araya! Scott Ian! Tony Iommi! Max Cavalera! Mind ott voltak, és ugyanúgy ténferegtek ott, mint mi, egyszerű halandók. Mindig úgy képzeltem (reméltem), hogy ezek a sötét alakok csak éjszaka bújnak elő, miután egész nap fejjel lefelé lógtak a mauzóleumaikban, mint a denevérek; éjszakai lények, akik megtagadják a napot, és csak arra várnak, hogy a telihold alatt terrorizáljanak minket a gonosz himnuszaikkal. Megdöbbenésemre, azt hiszem, néhányukat rövidnadrágban láttam, üdítővel a kezükben, na de mindegy is. A metal él.
188. oldal, Édes Virginia
Dave Grohl: A történetmondó 92% Emlékek életről és zenéről
Sok bandát hallani, ami legalább olyan súlyos, mint a Black Sabbath, sok olyat hallani, ami olyan kemény, mint a Slayer, de a System Of A Down hangzása egyetlen olyan együttesére sem hasonlított, amit korábban hallottam… És ezzel együtt még kemények is voltak.
Elmentünk San Bernardinóba, hogy közösen lépjünk fel a Black Sabbathtal, és a bejárat fölött az volt kiírva, hogy „a heavy metal királyai a punk rock királyai ellen”. Gondoltam magamban: „Atya isten, most aztán bajban vagyunk”, s erre meg is jelenik egy csomó motoros meg whiskys-üveg-hajigáló paraszt. – Johnny Ramone
Veszélyes volt a Sabbathtal játszani. A közönség egyáltalán nem volt ránk kíváncsi. És fel voltak fegyverezve! Akkoriban még semmi ellenőrzés nem volt a bejáratnál, és a Black Sabbath közönsége volt a legrosszabb. Ez volt a heavy metal korai időszaka, és nem voltak biztonsági őrök, sem fémdetektorok. Simán behozhattak egy csomó üveget meg követ, és megdobálhatták az előzenekart. – Monte A. Melnick
San Bernardino tele volt tahó vidéki motorosokkal, és a Black Sabbathnak nagyon elvakult rajongói voltak. Amikor játszani kezdtünk, az emberek meglóbálták a kezükben tartott whiskys üvegeket, mintha el akarnák hajítani. Úgy húsz perce játszhattunk már, amikor a legkülönbözőbb tárgyak kezdtek záporozni a színpadra: üvegek, gyújtógyertyák, karburátorok. – Joey Ramone
IV. Leave Home - 73. oldal
Monte A. Melnick – Frank Meyer: Ramones 88% 22 év, 2263 koncert és mindaz, ami közben történt
A Metallica kitárta az ajtót, felnyitotta a szemeket. Több volt annál, hogy szimplán az új Maiden, Priest vagy Sabbath legyen. Hogy ők találták-e fel a thrasht? Nem, ezt a stílust az összes későbbi zenekar teremtette meg, bár kétségtelenül a Metallica állította fel a mércét.
„Metallica”, 54. oldal
Mark Eglinton: James Hetfield 70% A Metallica farkasa
Akkor voltak kamaszok, mikor nyugat felől betört a rockzene, csőnadrág volt a divat, aztán az üleptől fokozatosan trapézódó szövetnadrág és farmer, mikor kazettás magnók bömböltek a srácok kezében úton-útfélen, rangot jelentett, ha valakinek a legújabb Deep Purple- vagy Black Sabbath-szám a birtokában volt, és Pepe mindennap eldicsekedett egy-egy ilyen új számmal, kazettás magnójából varázslatosan bújt elő Blackmore gitárjátéka, Ian Gillan „gyönyörű” hangja, sikítozása, őrjöngése.
146. oldal, Koppány Zsolt: Szunyi (Magvető, 1992) · Koppány Zsolt