bipoláris zavar fogalom

Mindig vannak kifogások, magyarázkodások, nekilendülések, próbálkozások, ideig-óráig tartó menekülések, de önmagam elől elmenekülni nem tudok. Az arcom nem az enyém, az arcom fehér papírlap, s nem íródik rá többé semmi. Nem akarom, hogy a jövőbeni könyveim megszülessenek. Pedig könyvet írni jó. Pedig csak könyvet írni jó. Pedig a könyvírásnak semmi értelme. Pedig csak a könyvírásnak van értelme, semmi másnak. Mennyi pedig, pedig, pedig.

88-89. oldal

Anyám bipoláris depresszióban szenvedett, és nem nagyon szedte a gyógyszereit, szóval nem volt valami fényes gyerekkorom, amíg velünk élt. A legelső emlékem róla az, hogy kiejt egy tányért a kezéből, aztán leül a földre a törött cserepek közé, és hangosan bőgni kezd. Egyszer meg arra jöttem haza, hogy éppen dobálja ki az ablakon az összes cuccunkat. Legtöbbször azonban csak összekuporodva feküdt az ágyban, napokig nem kelt fel.
Amikor viszont jól volt, akkor nagyon vicces tudott lenni. A nyolcadik szülinapomon elvitt egy áruházba, adott a kezembe egy kosarat, és azt mondta, töltsem meg, amivel csak akarom. Kilencévesen, amikor épp a hüllők érdekeltek, meglepett egy terráriummal a nappaliban, amiben egy szakállasagáma volt. Stan Lee után Stannek neveztük el, és még mindig megvan. Ezek a hüllők örökké élnek.

55. oldal

[…] a mániás-depresszióban szenvedők kétharmadánál a bajt egyáltalán nem kezelik. Pedig a lithium és az újabb gyógyszerek megtörhetik a letaglózó depresszió és a zavaros, szertelen ajzottságot esetenként ingerlékenységgel és dührohamokkal párosító mániás epizódok jellegzetes ördögi körét.

95. oldal A szenvedély rabjai

Nem akarok menni sehová, nem akarok érzékelni, sem érezni, sem gondolni, sem fájni. Nem akarok lenni, nem akarok akarni. Feküdni sem akarok, de valahová le kell rakni ezt a testet, amelyben tartózkodni kénytelen vagyok.

16. oldal (1. VLSG, 1. fejezet)

A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi – de egyik sem az igazi. Két, egymással állandóan harcoló idegen én él bennem, s mindketten ellenséges önmagamként tekintenek rám. Ez a két idegen én dupla energiát követel, ezért oly fáradékony folyton az ember. Egyszer fenn, egyszer lenn. A mai nap még ragyog, a holnap azonban tompa sötétségbe borul. Ma még mindenre képes vagy, akár a Holdra is elugranál, másnap csak heversz az ágyban, hiszen a lélegzetvétel is megerőltető. Ma arra gondolsz, hogy írsz egy regényt, már látod is magad előtt a figuráit, élnek, fénylenek és szaglanak. A világ második legszebb szerelmes regénye lesz. De holnapra minden terved a saját nevetséged tárgya. Nézz tükörbe és köpjél egyet, te paraszt. Te proli. Te senki. Ki vagy te?

30-31. oldal (2. SZLGLT, 2. fejezet)

Az asszisztens szerint azonban könnyen elképzelhető, hogy Samuel mindig is mániás depressziós volt.
– Egész életemben?
– Akár igen.
– És észre sem vettem?
– Hiszen attól csak jól érzi magát. Egy kis hipomániától.
– Jól érzem magam, de közben rosszat tesz?
A rendes mánia mellett manapság ismert a kettes típusú bipoláris zavar is, magyarázta az asszisztens, amelyet nem lehet egyértelműen észrevenni. A betegség besorolásai közé éppen nemrégiben vették fel a szubklinikus formáját, amely akár teljesen tünetmentes is lehet.
– Ha teljesen tünetmentes, akkor miért betegség?
– Ez egy súlyos, életveszélyes betegség – válaszolta az asszisztens remegő hangon. Samuelnek nyilvánvalóan hallgatnia kellett volna, nem pedig kioktatnia a szakembert, aki segít rajta.
Több éven át kellene járni drága szakemberhez, ki kellene beszélni a fájdalmas gyermekkori élményeket, beszélni, beszélnibeszélnibeszélni, és még akkor sincs rá garancia, hogy jobb lesz az állapota. Valójában gyakran csak rosszabbodik. Samuelnek örökletes hajlama van e biológiai eredetű agybetegségre.
– Létezik erre valamilyen génteszt?
Úgy tűnt, hogy az asszisztens egy pillanatra eltűnődik Samuel kérdésén, ám hirtelen egészen máshogy nézett rá, és azt kérdezte:
– Nem lehet, hogy magának személyiségzavara van?
– Micsoda?
– Hogy állandóan ellenkeznie kell.

268-269. oldal

Fekszem az ágyon, üres és átlátszó vagyok, és minden önsajnálat nélkül meg akarok halni, de nem, nem is az a helyes kifejezés, hogy meg akarok halni, inkább arról van szó, hogy nem akarok lenni, nem akarok akarni.

81. oldal (4. VLG, 5. fejezet, I. RÉSZ)

Egy másik weboldal hosszan listázta azokat a hírességeket, akikről azt gyanítják, hogy bipoláris zavarban szenvednek: Jim Carrey, Winston Vhurchill, Mark, Twain, Vivien Leigh, Ludwig van Beethoven, Tim Burton. […]
Még csak azt sem akartam, hogy „meggyógyítsanak”. Most már egy kreatív emberekből álló exkluzív klubhoz tartoztam.

71. oldal

    A serdülőkor után a következő nagy prefrontális érés a huszadik életév környékén zajlik, ilyenkor érik be a dopamin és más fontos monoamin neurotranszmitterek (a szerotonin és a noradrenalin) hatása a prefrontális kéregben. A neurotranszmitterek szétválnak a neokortex (új agykéreg) különböző rétegeibe. A rétegződés a húszas éveinkben fejeződik be, az agy ekkor már majdnem teljesen érett.
    Ez a fejlődési szakasz azért is nagyon fontos, mert ilyenkor jelennek meg a monoaminokhoz köthető betegségek (például a skizofrénia és a bipoláris zavar) első nyilvánvaló tünetei. Jellemző eset, hogy egy elsőéves egyetemista az első pszichotikus epizódot a téli szünet elején tapasztalja. Ezeket az ijesztő problémákat esetleg ráfogják az első vizsgaidőszak nehézségeire és kudarcaira, a gimnáziumi szerelem felbomlására és más stresszes eseményekre. Ám másként is lehet értelmezni ezeket a jelenségeket azoknál, akik genetikailag hajlamosak skizofréniára: prefrontális kérgük most már nagy stressz hatására előidézhet pszichotikus összeomlást.
    Márpedig nagy stresszhatás jó eséllyel jelentkezik ezekben az években, hiszen a fiatalok egyetemre járnak, szerelmesek lesznek, belépnek a munkaerőpiacra. No de hogyan váltják ki a stressztényezők a monoaminhoz kapcsolható pszichotikus összeomlásokat? Részben úgy, hogy a stressz valóságos kortizolbombát robbant fel a mellékvesekéregben, ami nemcsak az immunrendszert gyengíti, hanem gátolja a COMT-enzim működését, különösen a prefrontális kéregben. Az enzim blokkolása miatt megnövekszik a dopaminszint, dopamin árasztja el az agykérget, így másképpen tüzelnek a neuronok, ami skizofrénia esetében az idegi bemenetek rossz hatékonyságú szűrésével járhat együtt, a neuronok másképpen dolgozzák fel a jeleket, végül a neuronaktivitás elszakad a külső valóságtól, és drasztikus hangulati változások állnak be.
    Ez a skizofrénia, a bipoláris zavar, az obszesszív-kompulzív zavar és néhány személyiségzavar sok formájára jellemző, ezek mind a fejlődés adott szakaszában jelentkező pszichiátriai problémák, gyakran a huszadik életévhez közeledve vagy pár évvel azon túl alakulnak ki. A fejlődő prefrontális kéreg szempontjából nem is jöhetnének rosszabbkor a fiatalkor olyan megterhelően stresszes eseményei, mint az egyetemi tanulmányok, a házasság első évei vagy különösen a háborús övezetben teljesített katonai szolgálat.
    Ez nagy probléma a hadseregek számára. Egy első- és egy utolsó éves egyetemista egészen más személyiség. Tizennyolc éves gyerekeket háborúba küldeni nevetséges, hiszen az ő homloklebenyük még aktívan fejlődik. A hadsereg pszichológiai tesztekkel igyekszik kiszűrni, „bolond-e” az újonc, de a tesztek azt nem mutatják meg, hogyan fog viselkedni az adott ember két év múlva. Ha már muszáj háborúzni, huszonkét-huszonhárom éves kor alatt egyetlen katonát sem lenne szabad harcmezőre engedni.

111-112. oldal, 5. fejezet - A háromlábú szék

One of the things that baffles me (and there are quite a few) is how there can be so much lingering stigma with regards to mental illness, specifically bipolar disorder. In my opinion, living with manic depression takes a tremendous amount of balls. Not unlike a tour of Afghanistan (though the bombs and bullets, in this case, come from the inside). At times, being bipolar can be an all-consuming challenge, requiring a lot of stamina and even more courage, so if you're living with this illness and functioning at all, it's something to be proud of, not ashamed of. They should issue medals along with the steady stream of medication.