Berlin helyszín
Idézetek
Berlin nem éppen a szegények városa, de itt is szaporodnak a hátrányos helyzetű néprétegek, mint például a bölcsészhallgatók, gyermekeit egyedül nevelő anyák és drogfüggő utcazenészek.
88. oldal
Berlin tulajdonképpen tengerparti város – erősíti meg egy véletlen taxisofőr.
120. oldal
Egyszer voltam odaát, a szívnek nem lehet parancsolni – valamint a Trabantnak sem: alsózsírzás végett, mert ez megoldhatatlan föladatnak bizonyult a BMW meg a Mercedes szakférfiainak. Másutt már említettem, jó volt Berlinben trabantozni, a kékes füsttel meg a büdössel enyhe balos imázs járt, és szakmailag is csodájára jártak, nézték és nézték, és nem értették, hogyan képes ez mozogni.
118. oldal, A történet (Magvető 2010)
Paul elmeséli, hogy látta Berlint romokban, Drezdát poraiban. Az üszkös Hamburgot, Brémát. Nürnberg, Lipcse és Köln kormos vázát. Üveges szemmel mered apám két szemén át a múltba.
– Lipcsében láttam egy óvodát. 1945 májusában. Húsz kicsi gyereket egybesülve. Duisburg kikötőjéből nem maradt semmi, csak a romtenger közepén egy íróasztal, azon egy Triumph írógép. Benne a papír. Mellette egy leszakadt kézfej. A test sehol. A szoba se, a ház se, az utca se. Csak az az asztal. Az írógép az üres papírral. Meg a kézfej. … Eukaliptusz illatú arcvizet szállítottunk. Mentás szájvizet. A hadsereg tiszti állományának.
516. oldal, IV. fejezet, 79.
Fiatal koromban, Berlinbe költözésem után az első múzeumlátogatásom alkalmával gyanútlanul nézegettem a termeket és a híres mesterműveket, amikor is egyszerre csak Rembrandt: „Putifárné beárulja Józsefet a férjének” című képe elé kerültem. Kis nézelődés után azt hittem, nem tudok továbbmenni.
Előfordul festőkkel, hogy egyszerre csak rátalálnak az „igazira”, ami nekik kell, aminek szívüket teljesen oda tudják adni. Ennél a képnél éreztem először azt, hogy az olasz „fenség” mellett a szívnek ez az áradó melegsége is sugározhat a festészetből. Az érzelem nem nyúlik le az érzelgősségbe, és hogy az egyszerű eszköztelenségnek is micsoda mélysége lehet.
9. oldal
Szeptembertől januárig voltak anyám földi maradványai a Vas utcai lakásban, egy fehér gyerekkoporsóban, a ruhásszekrény tetején. Az exhumálás másnapján utaztam is vissza Berlinbe, tudtam, hogy nem kell együtt élnem vele. Csak azzal nem számoltam, hogy amikor Karácsonyra hazajövök, még mindig itt lesz a lakásban.
75. oldal
„Nemrég kaptam egy kitüntetést. A Vöröskereszttől… Nemzetközi Florence Nightingale aranyérem. Mindenki gratulál és csodálkoznak: »Hogy tudtál száznegyvenhét sebesültet kihozni a tűzvonalból? Olyan törékeny teremtés vagy a fényképeken.« Igen, lehet, hogy volt az kétszáz is, ki számolta akkoriban. Eszembe sem jutott, fel sem fogtuk, minek. Tombol a harc, emberek vére folyik, én meg tán üljek és jegyzeteket készítsek? Soha nem vártam meg a roham végét, már ütközet közben kikúsztam, s felszedtem a sebesülteket. Ha repesz sebezte meg, és csak egy-két órával később kúszok oda, akkor már nincs mit tenni, elvérzik.
Háromszor sebesültem meg és háromszor súlyosan. A háborúban mindenki másról ábrándozott: ki haza akart térni, ki eljutni Berlinig, én csak arra vágytam – érjem meg a születésnapomat, amikor betöltöm a tizennyolcat. Valahogy szörnyű lett volna, ha úgy halok meg, hogy nem érem meg a tizennyolcat. Nadrágban, katonasapkával a fejemen jártam, összeszakadt minden rajtam, mert mindig térden csúszkáltam, ráadásul sebesülttel a hátamon. Nem hittem, hogy valamikor majd felállhatok, és normálisan fogok járni a földön, s nem kúszok. Ez volt a vágyam! Egyszer eljött a hadosztályparancsnok, meglát és kérdezi:
»Ki ez a kamaszlány nálatok? Miért tartjátok itt, iskolába kell küldeni tanulni.«
Emlékszem… Nem volt elég kötözőszer… Szörnyű, golyó ütötte sebek, egy egész csomagot elhasználsz… Letéptem magamról az összes fehérneműt és a fiúkat is megkértem. »Gyerünk, vegyétek le az alsóinget, a hosszú alsót, a sebesültjeim meghalnak.« Levetették, és darabokra téptük őket. Nem szégyelltem magam előttük, mintha a testvéreim lettek volna, kisfiúként éltem közöttük. Megyünk, hárman tartjuk egymást, a középső alszik egy-két órát. Majd cserélünk.
Eljutottam Berlinig. Felírtam a Reichstag falára: „Én, Szofja Kuncevics eljöttem ide, hogy megöljem a háborút…".-
Ha meglátok egy tömegsírt, letérdelek. Minden tömegsír előtt… Csak térdelek…"
Minden nagyvárosnak megvan a maga jellegzetes szaga.
Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek süteményszaga, Berlinnek füstszaga, Varsónak égettcukorszaga, Madridnak csokoládészaga, Brüsszelnek vaníliaszaga, Londonnak faggyúszaga, Párizsnak azonban olvasztottvajszaga volt. Ezt nem állhatta.
Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben