Beppo személy

Némelyik ember úgy vélte, hogy Beppo nem egészen épeszű. Azért, mert az utcaseprő a kérdésekre mindig barátságosan mosolygott, de választ nem adott. Gondolkodott. S ha úgy találta, hogy a válasz fölösleges, hallgatott. Ha úgy találta, hogy szükséges, akkor gondolkodott előbb a válaszon. Előfordult, hogy egy-két óra kellett neki, volt, hogy egy egész nap, mire a választ kimondta. A kérdező persze közben megfeledkezett róla, mit kérdezett, s csak ámult Beppo szavain.
Egyedül Momo tudta kivárni, s értette is meg, mit mond Beppo. Tudta, az utcaseprő azért gondolkodik annyit, hogy mindig igazat válaszolhasson. Mert az volt a véleménye, a világ minden szerencsétlensége a sok hazugságból származik, a szándékos hazugságból meg a nem szándékosból is, amit csak sietségünkben, hebehurgyaságunkban követünk el.

35-36. oldal Móra Ferenc Könyvkiadó, 1986

     – Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
     Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
     – Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.
     Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
     – Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.

36-37. oldal, Negyedik fejezet (Móra, 1986)

Valójában azt kellene hinnünk, két annyira különböző ember, mint amilyen Idegenvezető Gigi meg Utcaseprő Beppo volt, annyira különböző véleménnyel a világról, az életről, lehetetlen, hogy egymással összebarátkozzék. S mégis megtörtént. Különösmód épp Utcaseprő Beppó volt az egyetlen, aki soha nem tett szemrehányást Giginek a könnyelműségeiért. Különösmód éppen úgy az örökké nyelvelő Gigi volt az egyetlen, aki soha nem csúfolódott a különc vénember Beppón.

37. oldal

Ahogy így megfontoltan haladt, előtte a piszkos utca, háta mögött a tiszta, gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok voltak, nehezen meghatározhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikre még épp hogy emlékezünk, vagy színek, amiktől szép volt az álmunk.

36. oldal

Beppo szerette a napkelte előtti órákat. […] Gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok voltak, nehezen meghatározhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikre még épp hogy emlékezünk, vagy színek, amiktől szép volt az álmunk.

33. oldal

– Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.
– Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre szabad gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő seprűvonásra. Aztán megint csak a következőre.
Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
– Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: – Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.

33–34. oldal