Beethoven: Für Elise zene
Idézetek
Für Elise – Beethoven aprósága ez, amit egy tízéves kisleányhoz írt a vén óriás, hódolattal selypítve és tipegve el a Szépség Hajnala előtt, esetlenül egyszerű és bűbájosan szemérmes medvetáncát.
207. oldal, Trelleborg felé fut egy fél fekete eb (Szépirodalmi, 1962)
Anyu szentül hitte, hogy Gideón zseniális zenei tehetség, és elküldte zongoraleckékre Bert Weinsteinhez. Bert vak volt, de nagyon tehetséges muzsikus. A leckéket nem ingyen adta. Egy óráért huszonöt centet kért., és Gideónnak harminc háztömbnyit kellett gyalogolnia Berthez meg ugyanannyit vissza. Bertnek szüksége volt a pénzre, de végül kénytelen volt megmondani anyunak, hogy a fia talán valami másban lehet zseni.
– Miért, nagyon rosszul játszik? – kérdezte anyu dühösen.
– Amikor a srác leül, és elkezdi a „Für Elise”-t, bánom, hogy nem a hallásomat vesztettem el a látásom helyett.
394. oldal
Harmadszor került fogdába. Két napot kellett leülnie a szökéséért. A földszinti, üres folyosón égtek a lámpák. Fél hatra járt. A zeneszobából kihallatszott a zongoraszó, valamelyik negyedéves a „Für Elisé”-t gyakorolta, s egy helyen mindig melléütött. Az anyja arca a búcsúzáskor szomorú volt, gondolta Medve, bár inkább haragosnak akart látszani. Ilyennek még sohasem látta. Nem tudta leolvasni róla a régi titkukat: hogy fütyülhetnek mindenre ők ketten, mert a világ sokkal különb hely ennél. Hát már nem tudják ezt? Talán az anyja már nem tudja, hogy ő, a fia szintén sokkal különb ennél. Talán jóvátehetetlenül elrontott valamit, gondolta, ahogy Telmán tiszthelyettes zörögni kezdett kulcsaival a zárban.
III. Sem azé, aki fut / 2.
Valahonnan, a szomszédban, zongoráznak. Ezt nem is tudtam, hogy zongora van az osztályon, a betegek szórakoztatására – úgy látszik, a meglékelt fejeknek jót tesz a muzsika. A hang egész lágyan ér ide, csak a húrok zengése, a billentyűk kopogása elmosódott. Csodálkozva és hitetlenkedve állapítom meg, hogy a fekete rettegés és harag mintha fölengedett volna, fejem tiszta és könnyű, és olyan irtózatosan fáradt vagyok, amilyen fáradt csak elvégzett feladat után lehet a lélek. Mint halálra tikkadt Szahara-vándor fekete ínyén, az utolsó percben egy korty nedvesség, úgy szivárog fülembe a zongorahúr szelíd, enyelgő, békítő rezgése. „Für Elise” – Beethoven aprósága ez, amit egy tízéves kisleányhoz írt a vén óriás, hódolattal selypítve és tipegve el a Szépség Hajnala előtt, esetlenül egyszerű és bűbájosan szemérmes medvetáncát. Úgy szívom magamba, mint újszülött az első lélegzetet, elámulva és szégyenkezve a boldogságtól. Mi ez?… Mi ez?… – suttogom – lehetséges… lehetséges, hogy életben maradok? Beethoven meghalt, de én még élni fogok. Lassan, akadozva folynak torkomba és a lepedőre könnyeim.
Ekkor, 1957 őszén, nyolc hónappal az igazi rémségek és huszonnyolc évvel a végső leszámolás előtt, Dadogós Bill a tizedik évében járt.
A csónakot, amely mellett most a kis George rohant, Bill fabrikálta az ágyban ülve, hátát egy halom párnának támasztva, miközben édesanyjuk a Für Elise-t játszotta a szalonban álló zongorán, az eső pedig fáradhatatlanul verte a hálószobaablakot.
1. fejezet - Az áradás után (1957)
Stephen King: Az 90%
…A pianínóhoz lépett, és ránézett a kottára. Elene némán figyelte. Vandam játszani kezdte a Für Elise-t. Felhangzottak a Beethovenre jellemző egyszerű első hangok, aztán a tétova s végül a hömpölygő dallam. Azonnal úgy tudott ismét játszani, mintha sohasem hagyta volna abba. A kezei maguktól tudták, mi a dolguk, és ezt ő mindig csodálatosnak találta.
17. fejezet