Bécs helyszín
Idézetek
Fél tizenegyre értünk Bécsbe, addigra mindenki kipihente magát, úgyhogy amikor megállt a busz, megint elemében volt a társaság. Máday megpróbált minket kettesével rendezni tizenkét diákot elvileg nem nehéz, de mi erősen deviánsok vagyunk, úgyhogy miközben Dave-nek és Macunak könyörgött, hogy tegyék el a kütyüiket, nem figyelt Zsoltira, aki a járókelőktől kérdezgette, hogy „was kostet das zimmer?”(sic!). Amikor pedig pólóját elkapva visszarángatta a sorba, akkor Jacques kószált el, mert látott valami „érdekeset”. Máday tombolt, Tölgyessy rockerekre vigyázott, az ofő pedig kedvesen kérlelt minket, „rendeződjünk sorokba…”. Alig negyedóra alatt sikerült is.
430. oldal, Május 2., kedd (Ciceró, 2012)
Harmincegy éves volt, amikor meghalt, szegényen, nyomorultul, mint ahogyan élt. S még egy zongorája sem volt neki, aki az „An die Musik”-ot írta! Halála után minden ingóságát, ruháit, könyvet, ágyát hatvanhárom forintért adták el árverésen. Ágya alatt egy kopott táskában még egész sereg halhatatlan dalt találtak, értékesebbet, mint minden aranya a Rothschildoknak, akik abban a Bécsben éltek, ahol ő meghalt.
270. oldal
Az állatok szokásainak kiváló megfigyelője, Konrad Lorenz egyszer csak megrökönyödve ébredt tudatára, hogy Bécs városában autókázva, munkahelye és otthona közt mindig két meghatározott útvonalat használ, az egyiket odafelé, a másikat visszaútban, és ettől az indokolatlan szokástól (egyirányú utcák akkor még nem voltak) sosem tér el. „Fellázadván a bennem lakozó szokás kötötte állat (das Gewohnheitstier in mir) ellen, megpróbáltam az odautazáskor a visszaúton hajtani, és fordítva. A kísérlet meghökkentő eredménye a szorongásos nyugtalanság kétségtelen érzése volt, oly kellemetlenül, hogy visszatértemkor már a hazamenetre megszokott utat használtam.”
235. oldal, A szokás hatalma (Tankönyvkiadó, 1982)
Minden nagyvárosnak megvan a maga jellegzetes szaga.
Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek süteményszaga, Berlinnek füstszaga, Varsónak égettcukorszaga, Madridnak csokoládészaga, Brüsszelnek vaníliaszaga, Londonnak faggyúszaga, Párizsnak azonban olvasztottvajszaga volt. Ezt nem állhatta.
Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben
Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót – Bécs – annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem. Így vizsgáztattam az embereket. Aki nem tudott felelni, nem volt az én emberem. Mert Bécs nemcsak város volt, hanem egy hang, amelyet vagy hall az ember lelkében, örökké vagy nem. Ez volt a legszebb életemben.
72. oldal (Helikon, 2005, 2008)
Ha arra gondolok, hogy amikor lánykoromban Pozsonyban nyaraltam Zseniéknél, villamos vitt bennünket a bécsi Operába, és az előadás után azzal is mentünk vissza Pozsonyba, tudom már ebből is, hogy mi minden változott. Nem élnek jobban a mai fiatalok, mint ahogy mi éltünk. Kivéve persze a legrosszabb időket. De most máshol vannak legrosszabb idők, mert valahol mindig a legrosszabb idők vannak ebben a világban.
40. oldal, Mici forgatókönyve (Magvető, 2018)
Az Erdélybe vezető út során Jonathan meglátogatta Bécset, sétát tett Budapest utcáin, átgyalogolt a szépséges hidakon a Duna felett, és Klausenburghban a Hotel Royale-ban vacsorára megkóstolta a vidék jellegzetességét, a pompás paprikás csirkét. Jóllehet az ágya kényelmes volt, mégis igen különös álmai voltak az éjszaka. „Biztosan a paprika az oka”, gondolta.
Miután reggelire ismét evett némi paprikát, ezúttal kukoricakásájában, Jonathan újra vonatra szállt, hogy folytassa útját kelet felé.
5-6. oldal, 1. fejezet - Jonathan útra kel (Alexandra, 2012)