– Mi van? Mit akarsz? – nézett fel rám. Viták után mindig indulatos, úgyhogy óvatosan kell közelíteni hozzá.
– Csak azt akarom mondani, hogy rendes tőled, amiért kiálltál Virág mellett.
– Az igazságérzetem megkövetelte – vonta meg a vállát, de a mozdulat laza helyett kissé szaggatottra sikerült. Még tiszta görcs volt a kiakadása miatt.
– Tudom. Szép gesztus volt – mosolyogtam.
– Renáta! Lezártam az ügyet, sem időm, sem kedvem tovább foglalkozni ezzel, mert veled ellentétben én túllépek a dolgokon, és nem agonizálok éveket. Mit akarsz hallani? Hogy azért védtem meg, mert olyan jó barátom? Hogy érted és Virágért bármikor kiállnék? Ez baromság. Egyedül egy emberrel értek mindig száz százalékban egyet. Magammal. Ezen túl, ha igazságtalannak vélek szituációkat, hangot adok a véleményemnek. Ennyi történt, ne ess túlzásba.
– Tudod mit? – mosolyodtam el. – Annyira hangoztatod mindig, hogy nem vagy a barátunk.
– Igen, ez így igaz.
– Én pedig azt mondom, hogy már rég megtörtél. Igenis a barátunk vagy!
– Renáta szánalmas vagy. Erről szó sincs!
– De, de igen – nevettem fel, és igazán élveztem, hogy kicsit piszkálhatom Kingát. – Nem szereted, ha nélküled csinálunk programot. Nem töröltél ki egy hármunkról készült képet, amin Virág betaggelt. Szövetségesnek, sőőőt, triumvirátusnak nevezed a hármasunkat. Kiborít, ha Kata is a társaságunkban van, mert akkor nem hárman vagyunk lányok! Kinga, mi barátok vagyunk! – jelentettem be ünnepélyesen.
– Fejezd be – sziszegte.
– Sőt! Mi szeretünk téged! – Fokoztam, miközben őszintén felnevettem. Kinga arca meg-megremegett; látványosan kiborította minden elhangzott szó. – És szerintem te is szeretsz minket – tettem hozzá. Na, ez betette a kaput, Kinga teljesen lefehéredett.
– Renáta, sok mindent érzek, de hidd el, a szeretet még csak közelében sincs.
– Csak úgy mondod – mosolyogtam.
– Meghazudtolsz? – ráncolta össze a homlokát szokásos „mindjárt lecsaplak” nézésével.
– Neem, eszemben sincs. Csak akarom, hogy tudd, jó barátnak tartalak.
– Ennél nyálasabbat még életemben nem hallottam – forgatta a szemét.
Nevetve visszamentem a helyemre, megálltam az asztalon ülő Cortez előtt, és átöleltem.
– Mi van Kingával? Meggyötörtnek tűnik – nézett át a vállam fölött.
– Rájött, hogy van lelke. Eltart egy darabig, amíg ezt feldolgozza.
– Értem – bólintott, én meg elvigyorodtam. Van ez így.