Baránszky László személy

Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Idézetek

ppeva P>!

– Mert képzeld, amikor én ’56-ban, huszonhat évesen otthagytam a hazámat, a nyelvterületemet, akkor azt gondoltam, azért döntök így, mert visszajöttek az oroszok, és egy gyarmati sorba visszasüllyedt országban nem lehet élni. Magammal hoztam a gyerekkori szerelmemet, megállapodtam New Yorkban, anyanyelvemen írtam a verseket, tanítok az egyetemen, és tizenöt év múltán jöttem rá arra, hogy én tulajdonképpen nem is politikai okokból, hanem az apám elől szöktem el ide. De várj, még nincs vége. Kellett még újabb tíz év, tehát összesen huszonöt év múlt el, mire felfogtam, hogy hiába. Érted? Hiába, az apámtól nem szabadultam.

275. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Baránszky László
6 hozzászólás
Demčik_Norbi>!

A lényeg az, hogy a végén visszakanyarodtam New Yorkba, és egy vagy két nappal a hazaindulás előtt kiderült, hogy kéne még egy bőrönd. Ekkor a legnagyobb szerencsémre
eszembe jutott, hogy felhívom Baránszky Lászlót. Azért tartom szerencsémnek, mert tőle kaptam azt az éppen nekem való tanítást és eligazítást, amit egy magamfajta, a jaltai egyezmény által sújtott országba vetett sorsú tévelygő csak megkaphat.
Mondom a telefonba Baránszkynak, hogy adjon nekem egy bőröndöt kölcsönbe, amit én majd visszaszolgáltatnék, amikor ő legközelebb a szülőhazájába látogat. Már várta a hívásomat, azonnal induljak hozzá, kiáltotta izgatottan. Néhány óriásháztömbnyire lakott, egyórás gyalogút múltán érkeztem a lakására.
Zaklatottan fogadott. A kora délelőtti óra dacára whiskyt töltött két nagy pohárba. Fésületlenül, hálóköntösben.
– Szóval úgy döntöttél, hogy mégis visszamész.
Ekkor jöttem rá, hogy megtévesztettem.
– Igen – mondtam. – Vissza.
– Meg tudnád mondani, hogy miért?
– Nem – válaszoltam, mert bűntudatomban be akartam szüntetni az összes okoskodást.
– Igazad van – mondta. – Abban van igazad, hogy nem tudod. Akkor én most hadd mondjam el neked az én életem legnagyobb tanulságát.
Úgy vélem, pontosan emlékszem a szavaira.
– Mert képzeld, amikor én ’56-ban, huszonhat évesen otthagytam a hazámat, a nyelvterületemet, akkor azt gondoltam, azért döntök így, mert visszajöttek az oroszok, és egy gyarmati sorba visszasüllyedt országban nem lehet élni. Magammal hoztam a gyerekkori szerelmemet, megállapodtam New Yorkban, anyanyelvemen írtam a verseket, tanítok az egyetemen, és tizenöt év múltán jöttem rá arra, hogy én tulajdonképpen nem is politikai okokból, hanem az apám elől szöktem el ide. De várj, még nincs vége. Kellett még újabb tíz év, tehát összesen huszonöt év múlt el, mire felfogtam, hogy hiába. Érted? Hiába, az apámtól nem szabadultam.
Ezzel be is fejezte, elmondta a saját legnagyobb tanulságát. Rám bízta. Aztán nézett, mit szólok hozzá.
Vennem kellett egy levegőt, annyira bevágott nekem az, amit mondott.
– Várj csak – mondtam. – Azt akarod mondani, hogy a történetünk teljesen belső? A program adva van, akárhol is élünk, lényegében ugyanaz történik meg velünk?
Nem válaszolt, csak figyelt, hagyta, hogy a rögeszméje lejátszódjon velem. Én meg ellenkezni akartam.
– De hát a külső körülmények – mondtam. – Azoknak a baromi ereje. Na jó. Akkor most én mondok neked egy ellenpéldát, egy olyat, amit most itt helyben találok ki, hogy ahhoz mit szólsz. Mondjuk, van egy szűcs. Szűcsmester, remek szakember a háború előtt, és lesz neki egy jól menő üzlete a Váci utcában. És ez ott éli a jól megérdemelt életét, amikor jön az új politikai rendszer, a kommunizmus, és elveszik tőle az üzletét. De nemhogy elveszik, őt magát beviszik és megverik az ávón, aztán kitelepítik, és paraszti munkára kényszerítik. Megvan? És jön ’56, és az oroszok visszajönnek, de ő kiszökhet ide, New Yorkba. És itt nyithat valahol egy jó környéken egy szűcsüzletet. És az menni kezd neki. Azzal mi lesz? Ehhez mit szólsz? Annak nem megváltás az emigráció?
Belement a sorsjátékba, ő is kombinálni kezdett.
– Itt menni kezd a boltja?
– Igen.
– De előzőleg megverik, aztán kitelepítik?
– Igen.
– Akkor megmondom, hogy itt mi történik vele. Mondjuk két hete, hogy beindult az üzlete – és itt egy menő New York-i környék nevét mondta, hogy hol –, beindult a pasas, amikor beállít hozzá két komoly, öltönyös férfi. És azok védelmi pénzt követelnek tőle. És ő ezt akkor megtagadja tőlük. Erre azok rágyújtják az üzletét. Ez lesz vele.
Így kaptam kölcsön Baránszky Lászlótól egy bőröndöt. Homályosan úgy emlékszem, valahol a Balatonnál találkoztunk később, ahol is vissza tudtam adni neki a bőröndjét, mert éppen ott volt látogatóban. Az ottani környezetet már nem tudom felidézni, csak azt, hogy ismételten szellemi izgalomba jöttünk, amint megpillantottuk egymást.
Leültünk valami konyhafélében szemközt egymással, és folytattuk közös kirakós játékunkat.
Én megköszöntem neki a hajdani példabeszédet, ami szerintem lezárta az 1972-től 1985-ig tartó vitámat az emigránsokkal.
Ő pedig kijelentette, hogy sokat gondolkodott az eltelt időben, és ráébredt arra, hogy a mi akkori beszélgetésünk csak a 20. század járványszerűen elharapódzott intellektuális szokásának egyik tünete volt. Merthogy a szándékokat a cselekedetekből kell leszűrni. Mert például az angol jog is csak akkor fogadja el az „indítékot” bizonyítéknak, amikor az egy kinyilvánított szándékra utal. Mert tisztában kell lennünk az indítékok és a szándékok közti különbséggel, és tartózkodni kell a lelki indítékok kategorikus és többnyire hamis megállapításától. Ebben végül megállapodtunk.

83-84. oldal