bakcsó (vakvarjú) állat

Tudta, hogy a nádirigó azt mondja: te-ri, te-ri, amire a nádiposzáta azt feleli: gye-re, gye-re, gye-re! Tudta, hogy szipákol a zsezse, hogy kopácsol a csencsege, hogy citteg a szakállas cinege. Amelyik madár azt kiáltja: kölyök, kölyök! – az a cerkő; amelyik úgy tesz: mér-mér – az a széki csér. Tudta, hogy köhög a libuc, hogy sípol a gyöngyvér, hogy fütyül a csörgőréce. Amelyik szalad az ingoványon: az a zöld lábú vízityúk; amelyik nehézkesen tappog: az a vöcsök; amelyik ügyetlenül ugrik: az a szárcsa; amelyik bohókásan bukdácsol: az a vakvarjú. Ahol nagy, fehér felhők lebegnek, mintha valami óriási lisztes zsákokat rázogatna valami láthatatlan kéz: ott a sirályok repülnek, a halászkák úgy cikáznak, mint a fecskék; fejüket, hosszú nyakukat előre-, lábukat hátrafeszítve, méltóságosan húznak a darvak. A kanálorrú gémek akkor is kelepelnek, mikor röpülnek, a gólyák úgy úsznak a kék magasban, hogy a tolluk se lebben.

73. oldal, Isten szigete

Emlékszem, akkor még a kamerának két lencséje volt és egy fényaknája, amibe felülről kellett belenézni. Ez abban az időben történt, amikor itt az altenbergi kertben számos állat szabadon járt-kelt. Többek között akkor volt a szabadon repkedő bakcsókolóniám is.
Kiválasztottam tehát egy bakcsót, hogy lefényképezzem. És mialatt a fényaknába kukucskáltam és egyre messzebb mentem, hogy a bakcsó szépen beleférjen a képbe, odarepült egy másik, és -placcs!- pont az ingem nyakára kakilt. Ilyesmi könnyen megtörténhet, ha az ember megfeledkezik a külvilágról, és csak a megörökítendő tárgyra koncentrál.

67. oldal, III. A hűtlenül kezelt világ, A természetről és a természetfilmekről (Európa, 1991)

– Ez mi?
– Szürkegém.
– Hát ez, Matula bácsi?
– Bakcsó, de úgy is mondják: vakvarjú.
– De azért lát, ugye?
– Nem azért mondják, mert vak, hanem azért, mert úgy szól, hogy: kvak-vak…
– Furcsa.
– Mér lenne furcsa? Azt mondja, hát azt mondja. Ő tudja, hogy mit kell mondani…

A falu szélén, ahol a nádas a réttel találkozott, egy ember állt, puskával a kezében. Haragos ember volt, rossz ember, tele irigységgel, gonoszsággal és egyéb csúnya dolgokkal. Az ember meglátta a fehér madarat, fölkapta a puskát és rálőtt. A kócsag megbillent a levegőben, fájdalmasan fölkiáltott, aztán zuhanni kezdett. Szegény kis bakcsó rémülten keringett körülötte, de nem tudott segíteni. A kócsag lezuhant a földre, szép fehér tollait, melyekre az angyalok üzenete volt ráírva, piros vér festette be. Sóhajtva még fölemelte egyszer a fejét és fölnézett a kis rémült bakcsóra. – Eridj… mondd meg az angyaloknak… fogadjanak új postást helyettem…
Aztán lehajtotta a fejét az angyalok szép fehér postása és meghalt.

66. oldal

nap és az éj
sirályok varjak ellen
mint egy esőre álló
akvarellen
a szürkemély
csönd tengerén
vakvarjúcska
evez a kedély

11. oldal

Erősödő fohász

Hogyan szeresselek, elő hogyan szólítsalak –
döbbenet szakasztja fel szemhéjamat.

Kinek kiáltok én, kinek kiálthatok –
fölszárnyal vakvarjú, héja, karvalyok,

vörösre repüli magát a képzelet –
menni kellene innen, ameddig lehet!

Fogadkozik szívemben irdatlan akarás,
sovány reménykedésből erősödő fohász,

rezzen a dérrel vakított akácfasor –
Állok a dombtetőn, állnom kell valahol.

*

Mi hozott ide, miféle akarat –
állok a télben, vasbeton ég alatt,
ködlenek városok, gőzölgő falvak –
ártatlan erőm értelme nem szakadhat,

egyedüllétemből magány nem lehet –
a hangrobbanások felrémítenek.
Kapaszkodnék magamhoz, hozzád, földemhez
fájdalmakhoz miként az örökké vesztes.

Magam vagyok, lábamnál döglött madár:
apró hóhalom. – Legalább te hallanál.
Bolondnak jutott már elegendő bánat,
kinek kiáltok én, jaj, kinek kiáltsak.

*

Kinek kiáltok én, kinek kiáltok
döbbenetében a tétova időnek,
kinek kiáltok én, kinek kiáltok!

*

Bolondnak jutott már elegendő bánat,
kinek kiáltok én, jaj, kinek kiáltsak.
Magam vagyok, lábamnál döglött madár:
apró hóhalom. – Legalább te hallanál.

Kapaszkodnék magamhoz, hozzád, földemhez,
fájdalmakhoz miként az örökké vesztes –
Egyedüllétemből magány nem lehet,
a hangrobbanások felrémítenek.

Ködlenek városok, gőzölgő falvak –
ártatlan erőm értelme nem szakadhat.
Mi hozott ide, miféle akarat,
állok a télben vasbeton ég alatt.

*

Állok a dombtetőn, állnom kell valahol –
rezzen a dérrel vakított akácfasor.

Sovány reménykedésből erősödő fohász
fogadkozik szívemben, irdatlan akarás.

Menni kellene innen, ameddig lehet –
Vörösre repüli magát a képzelet,

fölszárnyal vakvarjú, héja, karvalyok –
Kinek kiáltok én, kinek kiálthatok,

döbbenet szakasztja fel szemhéjamat –
Hogyan szeresselek, elő hogyan szólítsalak!

34-37. oldal

Néha bakcsó szállt el felettük, […]

96. oldal

Tél közeledtén

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.

Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.

A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

36. oldal

…a nádirigó azt mondja: te-ri, te-ri, amire a nádiposzáta azt feleli: gye-re, gye-re, gye-re! Tudta, hogy szipákol a zsezse, hogy kopácsol a csencsege, hogy citteg a szakállas cinege. Amelyik madár azt kiáltja: kölyök, kölyök! – az a cerkő; amelyik úgy tesz: mér-mér – az a széki csér. Tudta, hogy köhög a libuc, hogy sípol a gyöngyvér, hogy fütyül a csörgőréce. Amelyik szalad az ingoványon: az a zöld lábú vízityúk; amelyik nehézkesen tappog: az a vöcsök; amelyik ügyetlenül ugrik: az a szárcsa; amelyik bohókásan bukdácsol: az a vakvarjú.

Akár egy magányos bakcsó, akinek a tolla sem rezdül, miközben órák hosszat bűvöli a vizet a parton, úgy meredt a lány az asztalon lévő teáskancsóra.

101