Bab Berci személy
Idézetek
Kurta mese Lázár Ervinről
Talán kezdjük úgy e kurta mesét, hogy ballag az utcán egy nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi. Lassú medveléptekkel ballag. Vagyis súlyosan, de egy kissé lomhán is. Nem tudni, hova ballag, ő se igen tudja, de ez most nem érdekes. Már estefelé jár az idő, furcsa árnyékok nyújtózkodnak az utcán, s a nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi dünnyög az árnyékoknak. Ezt dünnyögi: „Te árnyék, te ott nagyon hasonlítasz valamire! Vagy valakire! Még nem tudom, hogy mire vagy kire, de mindjárt kitalálom. Mert író lennék, vagy mi a csuda? Ki is találtam, hogy kire hasonlítasz! Énrám hasonlítasz, Lázár Ervinre! De hát úgy nem hívhatlak, úgy engem hívnak. Elnevezlek hát Tejbajszánnak! Vagy Szegény Dzsoninak! Vagy inkább Berzsián szeretnél lenni? Nem, nem, legyél csak Tejbajszán, olyan tatáros képű alak vagy! És legközelebb megírlak az egyik könyvemben!”
Úgy is tett a nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú író, aki el szokott beszélgetni nemcsak az árnyékokkal, hanem a madarakkal, lovakkal, képzelődő kisfiúkkal, vagy saját képzelt teremtményeivel: Mikkamakkával és Berzsiánnal, Ló Szerafinnal és Aromóval.
Séta után hazamegy, és megírja a beszélgetéseket. Így születtek gyönyörű mesekönyvei, mint például „A kisfiú meg az oroszlánok”, vagy a „Bikfi-bukfenc-bukferenc”, vagy a „Berzsián és Dideki”, és a „Gyere haza, Mikkamakka” vagy a „Bab Berci”.
Neki sok sétát, magunknak még sok könyvet kívánok! Itt a vége, fuss el véle!
212. oldal
Csukás István: Költők éhkoppon Összegyűjtött prózai írások
– Mit gondolsz, miért tanulmányoztam át a világ valamennyi illemkódexét?! Azért, hogy még véletlenül se csináljak semmit úgy, ahogy előírják.
Bab Berci áhítattal nézte a nagy előadót, aki ettől kétségtelenül átszellemültebb lett.
– Mert csak a sapkabojt, a kéztartás, a majomvigyor, a nadrágszín, az ülésrend, a mézmáz, csak az a fontos, a szívem bezzeg nem érdekel senkit.
Bab Berci ránéz Rév Zoli pálinkájára
Kétségbeesetten sóhajlott föl belőle:
– Ugye, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh, nem haltál meg?
A hangra – mintegy varázsütésre – kinyílt Rimapénteki Rimai Péntekh bal szeme. Szúrósan nézett a bal szeme Bab Bercire. De nem találhatta elég szúrósnak, mert segítségül hívta a jobb szemét . Kinyílt az is.
– Mint a mácsonyatüske, úgy szúr a szemed – kiáltotta boldogan Bab Berci.
39. oldal, Bab Berci és a csodanektár
Hogyha talán emberek közé járnék – gondolta Bab Berci. – Huhh! Megsavanyodnának tőlem. Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell hozzá ecet. – Az már igaz. Bab Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával telt üvegre, és máris kész a savanyú uborka. – Ez az egy hasznom van – gondolta –, nem kell ecetre pénzt adni. – Csakhogy amit nyer a réven, elveszti a vámon. Mert a cseresznyebefőttjéhez meg kétszer annyi cukor kell. Különben megsavanyodna szegény cseresznye. – Ajaj! – sóhajtott Bab Berci, és a zsákjába tett egy szelídgesztenyét. Mert télire gyűjtögetett éppen. Igyekezett nem ránézni a szelídgesztenyére, nehogy megsavanyodjon az is.
Bab Berci és a tünkány vagy kicsoda
Bab Berci együtt sír Nuuszi Kuuszival
Bab Berci kinézett az ablakon, és megcsóválta a fejét. „Úgy nézem – mondta magának –, igen szomorú délutánom van.” A válasszal sem sokáig késlekedett, fölkiáltott: „Te oktondi, nem látod a csurgatott méz napfényt, a boldogan nyújtózkodó virágokat?! Mitől volna ez szomorú délután?” "Nem is tudom" – válaszolta magának tétován Bab Berci, s tétovaságra volt is oka, hiszen az ilyen nyári délutánokon kívánja az ember, hogy álljon meg az idő, ne moccanjon semmi, és sokáig ringasson ez a megindító békesség. „Ez igaz, de valami mégis hiányzik ebből a csodadélutánból.” Bab Berci vadul gondolkozott, mi hiányzik. „Erősen gyanakszom – mondta magának –, az a baj, hogy ez a csodadélután nem ér a szívemig. Úgy bizony! Csak a bőrömig ér. S belül meg emésztő, hervasztó köd gomolyog, sistereg odabent a bánat. Igen. Mert volt már nekem olyan délutánom, amikor benn a szívemben nagy ragyogás volt, idekinn meg ködöket hajkurászott a szél, bánatos eső szemerkélt, s én fölkiáltottam: »Micsoda gyönyörű délután!« Ha lett volna ott valaki, bizonyára megrovóan rám néz, és azt mondja: »Eszed tokja!« Mert, ugye, nem láthat bele a szívembe. Így meg, hogy nem volt ott senki, különösen nem láthatott bele.”
– Állapítsuk meg – mondta hangosan Bab Berci –, hogy a délutánok csodásságát illetően egyáltalán nem közömbös, hogy mi van az ember szívében. Ha ragyog az ember szíve, egy pocsék délután is lehet gyönyörű, ha meg az ember szíve olyan, mint most az enyém, akkor süthet hét ágra a nap, lehet mézszínű a világ, csak pocsék délután az. De mitől? Mi az ördögtől, amikor semmiféle sérelem nem ért, nem fáj semmim, emésztésem, étvágyam példás, jól alszom, jól ébredek… ajaj… valami bánat úszkál itt a levegőben, valami nagy-nagy bánat.
66-67. oldal, Bab Berci együtt sír Nuuszi Kuuszival (Osiris, 1997)
Bab Berci vadul gondolkozott, mi hiányzik. „Erősen gyanakszom – mondta magának –, az a baj, hogy ez a csodadélután nem ér a szívemig. Úgy bizony! Csak a bőrömig ér. S belül meg emésztő, hervasztó köd gomolyog, sistereg odabent a bánat. Igen. Mert volt már nekem olyan délutánom, amikor benn a szívemben nagy ragyogás volt, idekinn meg ködöket hajkurászott a szél, bánatos eső szemerkélt, s én fölkiáltottam: »Micsoda gyönyörű délután!« Ha lett volna ott valaki, bizonyára megrovóan rám néz, és azt mondja: »Eszed tokja!« Mert, ugye, nem láthat bele a szívembe. Így meg, hogy nem volt ott senki, különösen nem láthatott bele.”
Bab Berci együtt sír Nuuszi Kuuszival
Napok óta nem találom a Bab Bercit. Már nem is keresem. Ülök a szobámban, és búslok. Lógatom a fülem, farkam. Olykor panaszkodom. Következésképp már három kölcsön kapott Bab Berci… nem is van, hanem tornyosul… hogy hol, azt nem tudom, nem kell, nem érdekel, nekem az enyém kell. Én már semmit nem várok az élettől, csak a Bab Bercimet.
Láz, ár, er, Wien