Asperger-szindróma fogalom

Azt hiszem, hogy egy Asperger-szindrómás gyermek szülője maga is autista egy kicsit.

7. oldal

Az Asperger-szindróma nem valami kórság. Hanem egyfajta létezés. Nincs rá gyógyszer és nincs is rá szükség. Másra van szükség. Arra, hogy minél többen megértsék hogyan működünk.

Láttam, ahogy a szüleim beszélgetnek más felnőttekkel és azt gondoltam, nekem is ezt kellene tennem Chnokie-val. Egy nagyon fontos dolgot viszont figyelmen kívül hagytam: A beszélgetés alapja, hogy két ember időről időre szerepet cserél, hol az egyikük beszél, és a másik figyel, hol pedig fordítva. Asperger-szindrómásként ez nekem nem esett le. Egyáltalán nem.

25. oldal A kis különc

Az életem nagy részét úgy éltem le, hogy folyamatosan azzal próbáltak meg szembesíteni, milyen arrogáns, barátságtalan és antiszociális vagyok. Most pedig azt olvasom, hogy az Asperger-szindrómásokra jellemző, hogy nem mindig a helyzetnek megfelelő arcmimikát használják.

24. fejezet - A diagnózis negyvenévesen

[…] Joseph a következő hipotézist állította fel:
Habár nem minden Asperger-szindrómával élő ember van rákattanva a vonatokra, majdnem biztos, hogy minden vonatmániás aspergeres.

49. oldal, Mi az Asperger-szindróma? (AOSz, 2011)

Viszont egészen addig, amíg TR a kezembe nem adta ezt a könyvet, nem tudtam, hogy az, ahogyan én viselkedem, szokatlan és érthetetlen a többiek számára. Ezért nem is értettem, miért bántak velem úgy mások, ahogy bántak. Csak azt éreztem, hogy igazságtalanok és kegyetlenek. Fel sem merült bennem, hogy mások számára az, amit én teszek – vagy éppen nem teszek –, zavaró és meghökkentő lehet. És végre arra a kérdésre is megleltem a választ, amit olyan sokszor megkaptam: „Miért nem nézel a szemembe, fiam?!”
Alaposan fejbe kólintott a felismerés. Szóval rajtam kívül vannak még más emberek is, akik ezzel élnek együtt. Sőt olyan sokan vagyunk, hogy külön nevet is adtak nekünk.
Egyre csak olvastam, a szemem alig bírta az iramot az agyammal, a fejem egyre jobban zúgott a rengeteg új információtól.
Az életem nagy részét úgy éltem le, hogy folyamatosan azzal próbáltak szembesíteni, milyen arrogáns, barátságtalan és antiszociális vagyok. Most pedig azt olvasom, hogy az Asperger-szindrómásokra jellemző, hogy nem mindig a helyzetnek megfelelő arcmimikát használják. Hát, ez is élénken élt bennem: amikor meghalt a nagynéném és ezt nekem is elmondták, hiába voltam szomorú belül, a szám önkéntelenül mosolyra rándult. Amiért aztán kaptam is rendesen.
Ahogy olvastam a könyvet, egyre inkább megkönnyebbültem. Egész addigi életemben azt éreztem, hogy sehová sem tartozom. Attól rettegtem, hogy előbb-utóbb tényleg kiderül, hogy szociopata és kezelhetetlen alak vagyok. A könyv viszont új fejezetet nyitott az életemben. Rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok szívtelen, nem vagyok tömeggyilkos, és nem akarok rosszat senkinek az égvilágon. Teljesen normális voltam a magam módján.
Felvetődött azonban bennem egy újabb kérdés is: hogy a csudába lehet, hogy annak idején az összes gyerekpszichológus tévedett velem kapcsolatban?
Jó, a szakemberek védelmében el kell mondanom, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Asperger-szindróma csak nemrég került be az emberi lélekkel és tudattal foglalkozó szakemberek bibliájául szolgáló Mentális rendellenességeket leíró és rendszerező útmutató című szakkönyvbe. Ekkor viszont már harmincéves is elmúltam. A végeredmény tehát igazából az volt, hogy éveken át próbáltam alkalmazkodni valamihez, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Az, hogy most kiderült, létezik olyan, hogy Asperger-szindróma, egy csapásra megváltoztatta az életemet.
Az egyik legmeglepőbb dolog, amit felfedeztem, hogy az Asperger-szindróma az autizmus spektrumzavarhoz tartozik. Vagyis az autizmus egy formája. Ha valaki gyerekként azt vágja a fejemhez, hogy autista vagyok, biztosan elküldöm a csudába. Mert számomra az autista olyasvalaki volt, mint például Tommy, aki az Egy kórház magánélete című sorozat karaktere volt. Soha nem szólt egy szót sem és tulajdonképpen túl sok vizet sem zavart. Az autizmus, legalábbis az én generációm tagjai számára, egyfajta élőhalott vagy zombi képet sugallt. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a mentális fejlődészavar egy jóval szélesebb spektrumot ölel át, aminek az egyik végén a Tommyhoz hasonló emberek vannak, a másik végén pedig az olyanok, mint én.
Persze az is lehet, hogy ha már hatévesen helyesen diagnosztizálnak, akkor sem hitt volna nekem senki, Lehet, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalomnak és a szociális kultúránknak kellett annyit fejlődnie, hogy képes legyen végre elfogadni az olyan jelenségeket, mint amilyen én is vagyok.
Ha a szüleim tisztában lettek volna azzal, hogy voltaképpen miért is viselkedem úgy, ahogy, lehet, hogy az egész életünk másként alakul. Így viszont azt érzem, hogy rengeteg elvesztegetett lehetőség gyűlt össze bennem azért, mert az életem nagy részében egyszerűen különcként bélyegeztek meg.

235-237. oldal

Claudia megkérdezte, hogy élveztem-e az Asperger-előadást. […]
– Emlékeztettek valakire a tünetek? – érdeklődött Claudia.
A válasz egyértelmű volt. Szinte tökéletes leírást adtak a fizika tanszéken tanító Laszlo Hevesiről.