Ariadne Oliver személy
Mrs. Oliver hirtelen kinyitotta a szemét. Éppen a saját otthonáról ábrándozott. Egzotikus madarakkal és lombokkal borított tapéta. Egy fenyőfa asztal, az írógépe, feketekávé és alma mindenütt… milyen mennyei boldogság! Milyen tündöklő, magányos boldogság! Nagy hiba, ha egy alkotó kilép a maga titkos erődjéből. Az alkotók félénk, emberkerülő teremtmények, akik úgy vezekelnek a társadalmi élethez szükséges képességeik hiányáért, hogy képzeletbeli társasággal veszik, körül magukat.
188. oldal
Idézetek
– Csodás, hogy éppen most hívott fel – mondta Mrs. Oliver. – Éppen indultam egy író-olvasó találkozóra, ahol arról kellett volna beszélnem, hogy hogy írom a könyveimet. Most legalább odatelefonáltathatok a titkárnőmmel, hogy akadályoztatás miatt nem tudok menni.
238. oldal, XVII. fejezet (Magvető, 1987)
– Ki beszélt a lánynak önről, Mr. Poirot? – kérdezte Mrs. Oliver visszanyerve lelki egyensúlyát.
– Amennyire én tudom: senki. Nyilvánvalóan hallott rólam.
Mrs. Oliver egyáltalán nem tartotta magától értetődőnek e „nyilvánvalóságot”. Csupán Poirot-nak volt az. Igazság szerint az emberek többségének semmit nem mond ez a név. – De hogyan mondjam meg neki úgy, hogy ne bántsam meg vele? – tépelődött magában.
– Azt hiszem, téved – fogott bele. – A lányok,… nos a lányok és általában a fiatalok… szóval, ők nem túl sokat tudnak a detektívekről.
– Mindenkinek hallania kellett Poirot-ról – jelentette ki az érintett mély meggyőződéssel.
15-16. oldal, Második fejezet (Hunga-Print, 1989)
Mrs. Oliver szeme sarkából észrevette Poirot heves integetését.
– Egy pillanat, drágám – szólt a telefonba. – Biztosan a pék csönget. Tartsd a vonalat!
– Igen? – takarta le kezével a kagyló mikrofonját.
– Pék? Én! – sziszegte sértődötten a detektív.
21. oldal, Második fejezet (Hunga-Print, 1989)
– Tudtam, hogy el fog jönni – mondta Mrs Oliver nagy vidáman.
– Hát azt aligha tudhatta, madame – válaszolta Poirot szigorúan.
– Márpedig én tudtam.
– Hiszen még én magam sem tudom, hogy mi hozott ide.
– Én tudom. A kíváncsiság.
Poirot ránézett, és huncutkásan megcsillant a szeme.
– Az ön hres-nevezetes női megérzései – mondta – ezúttal talán nem is vezették egészen félre.
– Csak ne nevesse ki az én női megérzéseimet. Nem megmondtam-e mindig elsőre, hogy ki a gyilkos?
Poirot udvarias ember lévén, hallgatott. Különben azt kellett volna mondania: legfeljebb talán az ötödikre, de gyakran még akkor sem.
14. oldal (Magvető, 1987)
– Rájött valamire? Nem tűnt fel önnek valaki?
Poirot enyhe megrovással válaszolt:
– Nekem minden és mindenki tökéletesen normálisnak látszik.
– Normálisnak?
– Hát talán a kifejezés nem a legmegfelelőbb. Lady Stubbs például, ahogy ön mondta, határozottan szubnormális, Mr Legge pedig enyhén abnormálisnak tűnik.
– Ó, Legge teljesen rendben van – mondta Mrs Oliver türelmetlenül. – Ideg-összeroppanása volt.
Poirot nem akadt fenn a kijelentés némileg kétes logikáján, tudomásul vette.
51. oldal (Magvető, 1987)
– Várjon egy pillanatig – mondta Poirot. – Még valamit akartam kérdezni. De mi is volt az?
– Ez már a korral jár – jegyezte meg Mrs Oliver. – Hogy az ember elfelejt dolgokat. Magam is így vagyok vele.
242. oldal (Magvető, 1987)
– Érdekes gondolat – mondta. – Nem lehet, hogy valójában szánalmas, méreten aluli figurák voltak? Páváskodó, affektáló, teljesen alkalmatlan egyének, akik csupán a világ földig rombolása árán lettek valakik?
– Ó, nem – felelte erre szenvedélyesen Rhoda. – Ha ilyenek lettek volna, képtelenek lettek volna bármit véghezvinni.
– Nem tudom – felelte Mrs. Oliver. – Végső soron a legostobább gyerek is fel tudja gyújtani a házat, méghozzá igen könnyedén.
80. oldal
Mrs. Ariadne Oliver had gone with the friend with whom she was staying, Judith Butler, to help with the preparations for a children's party which was to take place that same evening.
(első mondat)