Ariadne Oliver személy
Mrs. Oliver hirtelen kinyitotta a szemét. Éppen a saját otthonáról ábrándozott. Egzotikus madarakkal és lombokkal borított tapéta. Egy fenyőfa asztal, az írógépe, feketekávé és alma mindenütt… milyen mennyei boldogság! Milyen tündöklő, magányos boldogság! Nagy hiba, ha egy alkotó kilép a maga titkos erődjéből. Az alkotók félénk, emberkerülő teremtmények, akik úgy vezekelnek a társadalmi élethez szükséges képességeik hiányáért, hogy képzeletbeli társasággal veszik, körül magukat.
188. oldal
Idézetek
– És az én jelenlétemre milyen magyarázatot adott? Arra, hogy csak úgy idehívatott? – kérdezte Poirot.
– Ó, az gyerekjáték volt – felelte Mrs. Oliver. – Ön fogja kiosztani a gyilkosvadászaton elnyert díjakat. Mindenki szörnyen izgatott. Mondtam, hogy ismerem önt, és hogy valószínűleg rá tudom venni, hogy jöjjön el, és hogy biztos vagyok benne, hogy az ön neve kitűnő reklám lesz majd… és így is van – tette hozzá Mrs. Oliver tapintatosan.
– És a javaslatot minden akadékoskodás nélkül elfogadták?
– Igen, mindenki izgatottan fogadta.
Mrs. Oliver feleslegesnek tartotta megemlíteni, hogy a fiatalabb generáció tagjai közül egynéhányan megkérdezték: „Ki az az Hercule Poirot?”
– Mindenki? Senki sem ellenezte az ötletet?
Mrs. Oliver megrázta a fejét.
– Kár – mondta Hercule Poirot.
22-23. oldal, Második fejezet (Európa, 2012)
– Tudtam, hogy el fog jönni – mondta Mrs. Oliver vidáman.
– Az lehetetlen – mondta Poirot szigorúan.
– Márpedig tudtam.
– Magam sem tudom, hogy miért is vagyok itt.
– Hát, erre könnyű válaszolni. Kíváncsiságból.
Poirot szeme megcsillant.
– Az a híres női megérzése – mondta – most az egyszer talán nem vitte tévútra.
– Kérem, csak ne nevessen a női megérzésemen! Hát nem találtam ki minden alkalommal elsőre, hogy ki a gyilkos?
Poirot lovagiasan hallgatott, ahelyett hogy így felelt volna: „Talán inkább az ötödik kísérletre, és még akkor se mindig!”
38-39. oldal, Második fejezet (Európa, 2014)
– Dame Agatha! Mindössze azt szeretném megtudni, hogy ön szerint kire hasonlít Ariadne Oliver?
– Komolyan gondolja, hogy hasonlít valakire?
9. oldal (Ariadne fonala)
Nem vagyok feltétlen tisztelője a munkásságának, azt azért megjegyezném. Nagyon valószerűtlenek benne a történések. És túlságosan szabadon alkalmazza a véletlen hosszú karját. És mivel még fiatal volt, volt olyan csacsi, hogy finnt válasszon a nyomozójának, az pedig világos, hogy semmit nem tud a finnekről, és nem ismeri Finnországot, kivéve talán Sibelius műveit. Mégis eredeti az észjárása, és időnként ravasz levezetéseket alkalmaz, mostanában pedig sok mindent megtanult olyan dolgokról, amiket azelőtt nem ismert. Például a rendőrségi eljárásokról. És egy kicsit megbízhatóbb a lőfegyvereket illetően is. És amire még nagyobb szükség volt, alighanem beszerzett egy ügyvéd vagy jogász barátot, aki a törvény bizonyos pontjait illetően helyreigazította.
165-166. oldal, 14. fejezet (Európa, 2008)
– Rágyújt? – kérdezte Mrs. Oliver bizonytalanul. – Van itt valahol cigaretta. Talán az írógép tokjában.
– Köszönöm, van nálam. Parancsoljon. Ó, de hiszen maga nem is dohányzik!
– Meg nem is iszom – mondta Mrs. Oliver. – Bár innék! Mint az amerikai detektívek, akiknek mindig kéznél van egy üveg rozspálinka az íróasztalfiókjukban. Az minden gondjukat megoldja. Tudja Mark, szerintem az életben senki sem úszhat meg egy gyilkosságot szárazon. Szerintem abban a pillanatban, hogy elkövetik a gyilkosságot, minden olyan nyilvánvalóvá válik.
– Képtelenség. Hiszen maga is jó pár gyilkosságot követett el.
– Legalább ötvenötöt – mondta Mrs. Oliver. – Ami magát a gyilkosságot illeti, az egészen könnyű és egyszerű. A nyomozás nehéz. Miért követte volna el más, mint aki elkövette? A tettes majd kiszúrja az ember szemét.
16. oldal
– […] Túlságosan elfoglal az írás, illetve az aggodalom, hogy nem tudok írni. Az írásban ez a legfárasztóbb – bár végső soron az egész fárasztó –, leszámítva a pillanatot, amikor az ember úgy érzi, hogy ragyogó ötlete támadt, és alig várja, hogy nekiláthasson.
20-21. oldal
Mrs. Oliver azonban a szavába vágott.
– Ami azt illeti, egy cseppet sem érdekel a hitelesség. Ugyan ki pontos? Manapság például senki. Ha egy újságíró azt írja, hogy egy gyönyörű, huszonkét éves lány kinyitotta a gázcsapot, miután hosszasan nézte a tengert, majd búcsúzóul megcsókolta Bob nevű labradori kutyáját – és ezzel szemben kiderül, hogy a lány huszonhat éves volt, a szobája nem is a tengerre nézett, a kutya pedig terrier volt, és a Bonnie névre hallgatott, ugyan kit háborítana ez fel? Ha egy újságíró elkövethet ilyesmit, akkor nem látom be, mit számít az, ha egy kissé összekavarom a rendőrségi rendfokozatokat, és pisztolyt írok automata revolver helyett, diktográfot fonográf helyett, és olyan mérget találok ki, mely után már csak egy mondatot lehet kinyögni? Semmi más nem fontos, csak az, hogy sok hulla legyen. Ha a történet már-már unalomba fullad, mindig feldobja pár liter vér. Valaki épp elmondana valamit, da meggyilkolják. Ez mindig pompásan bejön. Minden egyes könyvemben szerepel, persze mindig gondosan álcázva. És az emberek igenis szeretik a kimutathatatlan mérgeket, meg azt is, amikor idióta rendőrfelügyelőket meg fiatal lányokat összekötözve pincékben tartanak, ahova gáz vagy víz szivárog (noha jó nehéz bárkit is így meggyilkolni), és az olyan főhőst is, aki egymaga öt-hat gonosztevővel le tud számolni. Eddig harminckét könyvet írtam, és való igaz, hogy ezek, miként most M. Poirot észrevette, teljesen azonosak, de csak azt sajnálom, hogy a detektív finn lett. Semmit sem tudok ugyanis a finnekről, és olyan leveleket kapok, Finnországból, amelyekben azt bizonygatják, hogy a detektív valami lehetlenséget mondott vagy tett. Ahogy elnézem, ezek a finnek sok detektívhistoriát olvasnak: Valószínűleg azért, mert télen arrafelé olyan rövidek a nappalok.
77-78. oldal