– Ha megöl, neked kell tudatnod a többiekkel – mondtam, és éreztem, hogy elszorul a torkom. – Neked kell vezetned őket.
Finoman végigsimított a karomon.
– Erre nem lesz szükség.
Egész testemen a hideg szaladgált – de nem úgy, mint gondoltam. Amikor elfordítottam a fejemet, hogy a nagymesterre nézzek, a fülem mögé simított egy kósza tincset. A másik kezével átkarolt, és a mellkasához húzott. Megnyugtató volt a testéből áradó meleg.
És éreztem a mohóságát is. Nem az aurámra, hanem rám. Az arcomhoz simította a fejét. Végigcirógatta a kulcscsontomat. Az álomplánja most nagyon közel került hozzám, az aurája összemosódott az enyémmel. A hatodik érzékem ösztönösen kiélesedett.
– Hideg a bőröd – mondta rekedten. – Soha… – Elhallgatott. Fedetlen ujjai közé erőltettem a kezemet. Nem hunytam le a szememet.
Az ajka az állkapcsomhoz ért. A derekamra igazítottam a kezét. Leküzdhetetlen késztetés hajtott, hogy érezzem az érintését – nem hátrálhattam meg. Nem utasíthattam el. Akartam ezt a pillanatot, nem sokkal minden vége előtt. Azt akartam, hogy megérintsen és lásson – itt, ebben a sötét szobában, a vöröses csendben. Felemeltem a fejemet, és összeért az ajkunk.
Azzal mindig is tisztában voltam, hogy nem létezik Mennyország. Jaxon ezt számtalanszor elmondta. Nincsen más, csak a fehér, izzó fény, az utolsó fellobbanás: a végső pihenő a tudatos létezés legszélén, a hely, ahol minden véget ért. Senki sem tudta, mi lehet azon túl. De ha mégis létezett Mennyország, akkor az ilyen érzés lehetett. Mintha csupasz kézzel megérintettem volna az étert. Soha, még álmomban sem számítottam ilyesmire, főleg nem tőle. Senkitől sem. Megmarkoltam a testét és még közelebb húztam magamhoz. A nagymester tenyere a tarkómra simult. Minden bőrkeményedését éreztem.
Perzselt a lélegzete. Lassan csókolóztunk. Ne hagyd abba, ne hagyd abba! Semmi másra nem bírtam gondolni, csak erre: ne hagyd abba. Végigsimított a csípőmön, a hátamon, szorosan magához ölelt. Éreztem súlyosan dobbanó szívverését. A ritmusát. A ritmusomat. Lángolt a bőröm. Nem bírtam abbahagyni. Soha, egyszer sem éreztem ilyesmit – ezt a mellkasomba toluló érzést, a kényszeres vágyat, hogy megérintsem. Ajka szérfeszítette az ajkamat. Felpattant a szemem. Elég! Elég, Paige! Megpróbáltam elhúzódni. Valamit kinyögtem: talán igen volt, talán nem. Vagy a neve. A kezébe fogta az arcomat, hüvelykujjával végigsimított a bőrömön. Összeért a homlokunk. Az álomplánomat elborította a perzselő forrósága. Lángra lobbantotta a pipacsokat. Ne hagyd abba! Ne hagyd abba!
Alig egy pillanat telt el. A szemébe néztem, és a nagymester visszanézett rám. Egyetlen pillanat. Egyetlen választás. Az én választásom. Aztán ismét megcsókolt, ezúttal erőteljesebben. Hagytam. Átölelt, felemelt a földről. És én is ezt akartam. Minden porcikámmal. Túlságosan is. A hajába túrtam, megmarkoltam a nyakát. Ne hagyd abba! Ajka a számra tapadt, a szemhéjamat csókolta, a vállamat, a torkomat. Ne hagyd abba! A tenyere végigsimított a combomon. Határozott, merész mozdulatokkal. Magabiztosan. Mintha felébresztett volna. Kigomboltam az ingét. Végigcirógattam a mellkasát. Megcsókoltam megfeszülő nyakát. A hajamba markolt. Ne hagyd abba! Most először érintettem meg a bőrét. Forró volt és sima, és ettől még jobban megkívántam. Az inge alá fúrtam a kezemet, végigsimítottam a hátát. Hegeket tapintottam, hosszú, kegyetlen sebhelyeket. Mindig is tudtam, hogy ott kell lenniük. Egy áruló sebei. A nagymester egész testében megfeszült.
– Paige! – mondta halkan, de nem hagytam abba. A torkából mély morgás szakadt fel, és az ajka ismét a számra tapadt.
Én nem fogom elárulni. A XVIII. Csontszüret már történelem, és ez a része nem fog megismétlődni.
Kétszáz év jóval több a kelleténél.
A hatodik érzékem figyelmeztető nyilallása rántott ki a kábulatból. Elhúzódtam a Nagymestertől. Továbbra sem vette le a kezét a derekamról, és nem hagyta, hogy teljesen elszakadjak tőle.
Félig az árnyékok között Nashira állt. A szívem mintha kihagyott volna egy ütemet.
