Aragorn személy

Elendil kardját a tünde-kovácsok újrakovácsolták, a pengét hét csillaggal díszítették a félhold és a kelő nap között, s köréje rúnákat róttak; mert Arathorn fia Aragorn hadba készül a fölkelt Mordor ellen. A kard fénylett, ahogy elkészült, a nap izzott benne vörösen, a hold fénylett hidegen, s az éle kemény volt és metsző. És Aragorn új nevet adott neki, Andúrilnak, Nyugat Lángjának nevezte el.

De Aragorn így felelt: – Nem látok a jövőbe, és nem tudom, hogyan is történhetnék ilyesmi. De a te reménységed az én reményemet is élteti. A Sötétséget pedig minden erőmből megtagadom. De a Rózsapír sem lehet osztályrészem, mert halandó vagyok, és ha kitartasz mellettem, Estihajnalcsillag, akkor neked is le kell mondanod Rózsapírról.
Arwen szótlanul állt, mint egy fehér fa, nyugat felé tekintve, és végül azt mondta: – Kitartok melletted, dúnadán, és elfordulok Rózsapírtól. Pedig ott van az én népem, hazája és az egész nemzetségem ősi otthona.

Rohan mocsarán-mezején, ahol
a sörényes fű lobog,
A Nyugati Szél ott sétál,
falon át kódorog.
„Mi hírt hozol Nyugat felől,
Szél-kósza, ma este nekem?
Láttad a Délceg Boromirt,
s vele csillag s hold üzen?”
„Láttam, száguldott hét folyamon,
széles, komor vizeken,
Láttam, hol jár, a táj kopár,
majd eltűnt hirtelen
Észak árnyain. Azután
nem láttam őt tovább.
Az Északi Szél hallhatta ott
Denethor fia kürtszavát.”
„Ó, Boromir, magas falról
nézek Nyugat felé,
De nem jössz a kihalt földről,
hol ember-lelke nem él.”

Aztán Legolas énekelt:

Dél Szele, a Tenger szája röpít,
homokdűnék s kövek lehelnek;
Sirályok szárnya hord tova,
hogy itt kapunkat megnyögelljed.
„Mi hírt hozol, ó, sóhajos szél,
nekem ma este dél felől?
Hol jár a Derék Boromir?
Késlekedik – s gyászom megöl.”
„Ne kérdezd tőlem, hol lehet –
oly sok csont hever ott,
Hol fehérlik a part, s fölötte sötét
az ég, s zúgnak a habok;
Sokan keresték Anduinon át
a Tengeráramot.
Kérdezd az Északi Széltől, mi hír,
hol az Északi Szél forog!”
„Ó, Boromir! Túl a kapun
tengernek, délnek fut az út,
De te nem jöttél; sirály rikolt,
víz szürke torka zúg.”

Majd megint Aragorn:

Királyok Kapujától az Északi Szél
fut sok dúlt zuhatagon át;
S a torony körül tisztán,
hidegen megzengeti kürtszavát.
„Északról ma nekem, erős szél,
mi hírt hozol?
Szólhatsz-e a Bátor Boromirról?
Ki oly rég nincs sehol!”
„Amon Hen alatt hallám szavát.
veszett ott ellene sok.
És kardja tört, és pajzsa szakadt,
– maga már sajkán forog.
Nemes fő, szem: vakon is merész,
de nyugszik már, tetem.
Ó Rauros, arany Rauros-vizesés!
Tovaring örök vizeken.”
„Ó, Boromir! Az Őrtorony
most már Észak felé néz,
Feléd, Rauros, míg áll a világ,
feléd, te arany vízesés!”

Frodó ott találta Aragornt a domb lábánál; állt, mint egy fa, mozdulatlanul és némán; de kezében egy kicsinyek aranyvirág, egy elanor, s valami fénylett a szemében. Nyilván valami szép emlékbe merült; s ahogy Frodó ránézett, tudta, hogy olyasmit lát, amit ugyanitt látott egykoron. Mert a komor évek egyszerre mind eltűntek Aragorn arcáról, s szálas, szép, fehér ruhás ifjúnak látszott; tündéül mondott néhány szót valakinek, aki Frodó számára láthatatlan maradt: – Arwen vanimelda, namárie!- mondta, mély lélegzetet vett, fölriadt a gondolataiból, meglátta Frodót és elmosolyodott.
– Ez a földi tünde-világ szíve – mondta – , s az én szívem itt érzi magát itthon, hacsak fény nem hullik a fekete utakra, amelyeket meg kell járnunk, neked is, nekem is Frodó.

– Nicsak! – mondta Pippin. – Visszajött a Vándor, a kósza!
– Sose is ment el – mondta Aragorn. – Én vándor is vagyok, meg Dúnadán is, Gondoré is vagyok, meg az Északé is.