Apollo / Apollón személy
Vas István: Etruszk szarkofág
„Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek? Minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.
Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt.
Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a házasok.
És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés.
Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!
Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.”
Idézetek
– Akkor nem varázslat volt? – kérdeztem nehezen leplezett csalódottsággal.
[…]
– Nem – válaszolta Kalüpszó. – Azt észrevennéd, mert úgy vágnálak ki Indianapolisból, hogy csak úgy nyekkensz.
120. oldal
– Ha nem lennének az álmok, a felét sem tudnánk annak, amit most sejtünk a jövőről. Izgalmasabbak, mint az olimposzi bulvárújságok.
144. oldal, 11. Grover lenyúl egy Lamborghinit
Clarisse, az Árész-bungaló vezetője felrakta bakancsos lábát az asztalra, de senki sem szólt rá. Clovis, a Hüpnosz-ház vezetője a sarokban húzta a lóbőrt, amíg Butch, az Írisz-csapat főnöke kipróbálta, hogy hány ceruza fér Clovis orrlyukaiba. Travis Stoll Hermészéktől egy pingponglabdát akart meggyújtani az öngyújtójával, az Apollón-bungaló vezetője, Will Solace pedig azzal szórakozott, hogy a csuklóján tekergette a gézt. A Hekaté-kölyköket valami Lou Ellen képviselte, aki a Démétéres Miranda Gardinerrel éppen „lecsavarom az orrodat”-ot játszott, csakhogy Lou Ellen valami varázslattal tényleg lecsavarta Miranda orrát, aki mindenáron vissza akarta szerezni tőle.
Mikor rettegtem ennyire?
Talán amikor Tüphón magából kikelve tombolt a földön, és szanaszét szórta az útjába kerülő isteneket. Talán amikor Gaia szabadon engedte az óriásait, hogy leromboltassa velük az Olimposzt. Vagy amikor véletlenül megláttam Árészt pucéran a tornateremben. Egy teljes évszázadra megőszültem tőle.
De akkor még isten voltam. Most viszont törékeny, miniatűr halandóként lapítottam a sötétben. Imádkoztam, hogy az ősellenségem ne vegyen észre. Hosszú és dicső életem során most először láthatatlanná akartam válni.
Miért vezetett ide a Labirintus?
Még szép, hogy idehoz, ahová a legkevésbé kívánkozom, korholtam magam. Austin tévedett az útvesztővel kapcsolatban. A Labirintus most is gonosz volt, gyilkolásra tervezték. Csak egy kicsit finomabb módszereket vetett be.
Meg fel sem fogta, mekkora veszélyben vagyunk. Hiába állt fölöttünk a halhatatlan szörnyeteg, a csajnak volt képe folytatni a feladatot.
164. oldal
– Vezethetem?
– Túl fiatal vagy hozzá!
– Én, én! – emelte fel kezét Grover.
– Te meg túl szőrös! – Rajtam épp csak átsuhant a tekintete, és megállapodott Thálián.
– Zeusz lánya. Egek ura. Tökéletes.
– Nem, nem – rázta fejét Thália. – Köszönöm, nem!
