Apollo / Apollón személy
Vas István: Etruszk szarkofág
„Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek? Minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.
Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt.
Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a házasok.
És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés.
Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!
Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.”
Idézetek
– Apollón? – kérdeztem, mert nem ismertem mást, aki ilyen rossz haikut tudna fabrikálni.
Ujját szája elé tette:
– Inkognitóban vagyok. Hívj Frednek.
– Egy Fred nevű isten?!
145. oldal, 11. Grover lenyúl egy Lamborghinit
A napisten megköszörülte a torkát, és színpadiasan felemelte a karját:
Fű üt át a havon.
Artemisz most könyörög.
De klassz vagyok.
A hallgatóságára vigyorogva várta a tapsot.
– Az utolsó sor csak négy szótagból áll – akadékoskodott Artemisz.
– Valóban? – töprengett az isten.
– Igen, mit szólnál ehhez a variációhoz: „De beképzelt vagyok”
– Nem, mert ez meg hat szótag. Hmm – motyorgott magában.
Árnyék Zoé felénk fordult:
– Apollón isten haiku-mániás lett, mióta Japánban járt. Ez még mindig sokkal jobb, mint amikor Limerickből tért vissza. Ha még egy limericket végig kell hallgatnom, ami így kezdődik: „Volt egy istennő Spártából…”
– Megvan! „Isteni vagyok”. Ez öt szótag – bólintott a fickó, és nagyon elégedettnek tűnt magával.
46. oldal, 4. Thália felperzseli New Englandet
244. oldal
– Ez olyan sirály! – ugrált Nico az első ülésen. – Ez tényleg a Nap? Azt hittem, hogy Héliosz és Szeléné a nap és a hold istene. Hogy van az, hogy néha ők, néha meg ön és Artemisz töltik be a tisztet?
– Megszorító intézkedések, nadrágszíj összehúzás – felelte Apollón. – A rómaiak miatt van az egész. Nem győzték a templomi áldozatokat, erre elbocsátották Hélioszt és Szelénét, és a munkakörüket átadták nekünk. Hugi kapta a holdat, én a Napot. Először elég zavaró volt, de legalább adták hozzá ezt a szuper szolgálati verdát.
48-49. oldal, 4. Thália felperzseli New Englandet
– Noszoszok? – Percy támadóállásba ugrott. – Mindig azt hiszem: Na, most már kinyírtam az összes görög mitológiai lényt. De sosincs vége.
– Engem még nem nyírtál ki – jegyeztem meg.
– Ne kísérts!
60. oldal
A nevem Apollón. Egykor isten voltam.
Életem eddigi négyezer-hatszáztizenkét évében rengeteg dolgot tettem. Pestist küldtem a görögökre, akik megostromolták Tróját. Az 1926-os baseballbajnokság döntőjének negyedik játékrészében három hazafutással áldottam meg Babe Ruthot. A 2007-es MTV Video Music Awardson a haragommal sújtottam Britney Spearst.
De halhatatlan életem során még egyszer sem landoltam kukában.
Fogalmam sincs, mi történt.
9. oldal