Apollo-11 fogalom

Ma élőben válaszolgatok a Twitteren feltett kérdésekre. Néha lelassul az internetkapcsolat, ezért lediktálom a válaszaimat Amikónak vagy más közönségszolgálati munkatársnak, ők pedig csaknem valós időben gépelik be a tweetjeimet. Válaszolok egy sor szokásos kérdésre az ételeinkről, az edzéseimről, a Földre nyíló kilátásról, amikor kérdés érkezik @POTUS44 felhasználótól – hoppá, ez Obama elnök!

Ezt írja: „Üdv, @StationCDRKelly, imádom a fotóit. Előfordul, hogy néha kinéz az ablakon, és megijed?”

Barátnőmmel meglepődünk azon, hogy az elnök figyelemmel kíséri a küldetésemet. Pillanatnyi gondolkodás után megkérem Amikót, hogy ezt gépelje be: „Én már semmitől sem ijedek meg, elnök úr, legfeljebb attól, hogy az amerikai elnök kérdez valamit tőlem a Twitteren.”

Nagyon jól sül el a váratlan, előre nem tervezett közjáték, amelynek sorai több ezer lájkot kapnak, és ugyancsak több ezren osztják meg őket. Nem sokkal később Buzz Aldrin is válaszol az elnöknek: „Ő 400 kilométerrel repül a Föld felett. Semmiség. Neil, Mike & én 384 ezer kilométert repültünk a Holdig. #Apollo11.
[…]
Csak a kérdezz-felelek után tudatosul bennem, hogy maga a holdra másodikként lépő asztronauta trollkodott bele abba a twitteres párbeszédbe, amelyet az amerikai elnökkel folytattam!

HOUSTON, APOLLO-11… I’VE GOT THE WORLD IN MY WINDOW.
Houston, Apollo-11… Az egész világ itt van az ablakban.
Michael Collins, az Apollo-11parancsnoki moduljának pilótája

A férfi, akire várok, negyvenöt éves, de számomra mindig kilenc marad. Ennyi volt ugyanis a barátságunk csúcspontján, az Apollo-11 holdra szállásakor. Olyan szoros barátságokat azonban nem sűrűn köt az ember, mint kisfiú korában, így aztán igencsak régi adósságot próbálok törleszteni.

11. oldal

Meglepő lenne, ha a legutóbbi néhány oldalon közölt jóslatok így, ahogy vannak, beteljesülnének. A történelem arra tanít, hogy az, ami látszólag a következő sarkon vár ránk, előre nem látott akadályok miatt talán sosem valósul meg, más, sosem gondolt forgatókönyvek pedig valóra válhatnak. Mikor az 1940-es években beköszöntött az atomkor, sok jóslat született arról, milyen lesz a jövő nukleáris világa a 2000. évben. Amikor a Szputnyik és az Apollo-11 gyújtotta lángra a világ képzeletét, a jóslatok arról szóltak, hogy a század végére emberek élnek majd a marsi és a plútói telepeken. A jóslatok közül csupán néhány vált valóra.
Ugyanakkor senki sem látta előre az internetet. […]
A fenti képzelgések – vagy rémálmok – csupán az önök képzeletét hivatottak megdolgoztatni. Annyit kell feltétlenül komolyan vennünk belőlük, hogy a történelem következő szakasza nemcsak technológiai és szervezeti változásokkal jár majd, hanem az emberi tudat és identitás alapvető változásaival is, meghozzá olyan változásokkal, hogy maga az ember szó fog az értelmezés mérlegére kerülni. Mennyi időnk van hátra? Senki nem tudja pontosan. […]
Ha viszont a sapiens történelmére valóban hamarosan leereszkedik a függöny, akkor mi, utolsó néhány nemzedékének tagjai szentelhetnénk némi időt arra, hogy megválaszoljuk az utolsó nagy kérdést: mivé akarunk válni? Ez a kérdés, amelyet az emberi továbbfejlődés kérdéseként is ismerünk, eljelentéktelenít minden más vitát, amely a politikusokat, filozófusokat, tudósokat és hétköznapi embereket jelenleg lefoglalja. Hiszen minden valószínűség szerint az összes mai vallási, ideológiai, nemzeti és osztályvita eltűnik majd a Homo sapiensszel együtt.

1969. július 20-án Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszállt a Hold felszínén. Az expedíciót megelőző hónapokban az Apollo 11 űrhajósait a holdbélire nagyon is hasonlító tájon, a nyugati Egyesült Államok sivatagában képezték ki. Ez a terület több indián törzs otthona, és létezik egy történet – vagy legenda – az asztronauták és az egyik helyi őslakos találkozásáról:
Egy napon, edzés közben, az űrhajósok egy öreg indiánba botlottak. Az öregember megkérdezte tőlük, mit keresnek ott. Azt felelték, hogy egy kutatóexpedíció tagjai, és hamarosan felfedezőútra indulnak a Holdra. Mikor az öregember ezt meghallotta, néhány pillanatra elhallgatott, aztán megkérdezte az űrhajósoktól, nem tennének-e neki egy szívességet.
– Mi volna az? – érdeklődtek azok.
– Hát – mondta az öregember –, az én törzsem úgy hiszi, szent szellemek élnek a Holdban. Arra kérném magukat, vigyenek el nekik egy fontos üzenetet a népemtől.
– Milyen üzenetet? – kérdezték az űrhajósok.
Az öregember motyogott valamit a törzse nyelvén, aztán megkérte az űrhajósokat, hogy ismételjék el újra meg újra, míg csak pontosan meg nem jegyezték.
– Mit jelent ez? – tudakolták az űrhajósok.
– Ó, azt nem mondhatom el. Ez titok, amit csak a törzsem és a Hold szellemei tudhatnak.
A bázisukra visszatérve az űrhajósok addig-addig keresgéltek, amíg találtak valakit, aki beszélte az illető nyelvet, és megkérték, hogy fordítsa le a titkos üzenetet. Mikor elismételték, amit az indián mondott nekik, a fordító harsány röhögésben tört ki. Mikor megnyugodott kissé, az űrhajósok megkérdezték tőle, mit jelent az üzenet. A férfi elmondta nekik, hogy a szöveg, amelyet olyan kínos pontossággal memorizáltak, azt jelenti: “Egy szavát se higgyétek ezeknek az embereknek. Azért jönnek, hogy elrabolják a földeteket.”

Az Isten szerelmére, kérem, ne feledjék: Trout nyolcvan-nyamvadt-négy esztendős volt! Minthogy naponta borotválkozott, gyakran nézték szatyros bácsi helyett szatyros néninek, még ha történetesen nem viselte is a bébitakaróból gyártott fejkendőjét, következésképpen semmiféle tisztelet kiváltására nem volt alkalmas. Ami a szandálját illeti: az legalább strapabíró volt. Ugyanabból az anyagból készült, mint a féksaruk az Apollo-11 űrhajón, …

105. oldal

Az első emberek utazása Ausztráliába a történelem legfontosabb eseményeinek egyike, legalább olyan fontos, mint Kolombusz útja Amerikába, vagy az Apollo-11-é a Holdra. […]
A pillanat, amikor az első vadászó-gyűjtögető ember az ausztrál partra tette a lábát, az a pillanat volt, amikor a Homo sapiens a tápláléklánc csúcsára került egy kontinensen, ezután pedig a Föld bolygó történetének leghalálosabb fajává vált.

– Most lelépek a holdkomp lábáról – és az egyik kezével még mindig az alsó létrafokba kapaszkodva, lassan letette a lábát a porba. – Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.

287. oldal, Apollo 11

[…] És még egy érv, ami bizonyítja, hogy az amerikaiak valóban jártak a Holdon: a rádióhullámokat, amelyek az Apollo 11-ről érkeztek a holdraszállás alatt, nemcsak Houston és Washington fogta, hanem Moszkva is. A szovjetek 1969-ben háromszögeléssel bizonyították be, hogy az űrversenynek ezt a fejezetét az amerikaiak nyerték. Ha a holdraszállás valóban csalás lett volna, az azt jelentené, hogy a szovjetek is benne voltak, ami pedig, finoman szólva, némileg irreális. Ügy lezárva.