Anya kicsinek látszott.
Az, ami benne volt, a személyisége vagy a lelke nagy helyet foglalhatott el, mert mostanra olyan apró lett, mint valami játék baba. Eleonoora még mindig szerette volna az ölébe venni anyát. Odament hozzá, gyengéden megsimogatta a kezét.
Megfigyelt minden ismerős részletet, az anyajegyet a nyakát, a sebhelyet a karján, mely nagyon régen keletkezett, amikor egyszer egy magasra tett vázáért nyújtózott, és a konyhaszekrény ráborult. Eleonoorának eszébe jutott, hogyan ment oda a konyhaajtóhoz, miután meghallotta a reccsenést és a csörömpölést. Anya csak állt ott, döbbenten, először csak nevetett, míg észre nem vette, hogy szivárog a vére. Tíz öltéssel varrták össze.
A sebhely még mindig a helyén volt. Halvány vonal a csuklójától a könyökéig.
Eleonoora sokszor végighúzta rajta a kezét, az ölébe vette anya karját, és végigsimította, arra gondolt, hogy anya milyen erős, és mégis törékeny. Hirtelen megértette, hogy anya bőre is vékony, akárcsak az övé, hogy anya is könnyen megsérülhet. A simogatásával rajzolta tejessé anyát. Most is ezt tette, mégy egyszer iderajzolta. Még mindig ugyanaz volt, de egy kicsit mégis más.
Lassan, szinte hozzá sem érve, végighúzta az ujját anya csuklójától a könyökéig. Ezután már soha többé, gondolta.
Kötött anyának egy kardigánt is.
Annára és Mariára nézett maga mellett, bólintott: elkezdhetik. Szerette volna megmosdatni anyát, megtörölni a lábát, végigsikálni az ujjait a körme alatt, levendulaillatot dörzsölni a könyökhajlatába. Anya több százszor mosdatta őt ugyanígy, végül megtörölte egy durva törölközővel.
A törölközés után pokrócba csavarta, azt mondta, kész a bugyula-pólyika. Ez volt a közös szavuk, a legbiztonságosabb szó, amit ismert.
Anya átcipelte az udvaron, bőre puha volt a szauna után, arcával anya nyakához simult. Anya megállt, és a fülemülét hallgatta. Ő már félálomban volt, érezte a levendulaillatot anya nyakában.
Vagy lehet, hogy Eeva volt? Talán mégis inkább Eeva.
Anna kezébe vette a fehér kámzsát, és bizonytalanul egy lépéssel közelebb lépett. A kámzsát anyára adták. Egy pillanatig olyan volt, mint egy konfirmációs kislány.
Aztán harisnyát adtak rá. Eleonoora elővette a kardigánt. Világoskék, vékony angórafonal, selyemszalag a megkötéshez. Óvatosan felemelte anya fejét, még mindig nehéz volt. A kezét bebújtatta a kardigán ujjába. A gondolatai ismét a sebhelyre terelődtek, most már nem látja soha többé.
Még a gyapjúzokni volt hátra. Azt is ő kötötte, ugyanabból a fonalból, mint a kardigánt. Kicsit vékony volt, de anya meglesz vele. Anna adta rá az egyiket, Maria a másikat.
– Mamának apró lába van – mondta Anna.
– Igen – mondta Eleonoora. – Mindig is az volt.
Jó érzés volt, hogy még úgy mondták: van. Ha majd elmennek innen, hazamennek, és a virágdíszeken kezdenek gondolkozni, és a tortán, a halotti torra, már úgy mondják majd: volt. Azt mondják, anya szerette a citromos habcsóktortát, szerette a liliomot, de legjobban talán a rózsát.
Közösen tették rá a leplet, és keresztbe tették anya kezét a hajtás fölött. A gyűrű már nem volt rajta. Vajon apa vette le?
A gyűrűsujján még mindig ott volt a vonal a gyűrű után. Apa is ugyanezt látta. Levette a gyűrűt, és látta a halvány karikát.
– Szeretnél egyedül lenni? – kérdezte Maria.
Nem – mondta. – Maradhatunk együtt.
Csendben álltak egy ideig. Maria közelebb jött, és megfogta a kezét. Anna megfogta a másikat.
– Ég veled, nagymama – mondta Anna végül. Maria utánamondta.
Eleonoora azt mondta:
– Ég veled, anya.
Vártak még egy pillanatot.
– Rátegyük a fedelet? – kérdezte Anna.
– Tegyük.
A helyére tették a fedelet. Már nem volt rossz érzés. Anna és Maria ránéztek. Egy pillanatig hallgatott.
– Most már mehetünk – mondta végül. Mindent megtettünk.
Egy kicsit fújt a szél, amikor kiléptek. Megjött a nyár. Anna és Maria nem mert megszólalni, Eleonoorának nem kellett. Maria megint megfogta a kezét.
Anna megkérdezte:
– És most?
– Most megyek, és beszélek apával – mondta Eleonoora.