Antonina Żabiński személy

A legtöbb varsói fekete teával és édességgel kínálja vendégeit, Antonina pedig rózsákat nevelt, és rengeteg befőttet tett el, így aztán eljött az a pillanat, amikor óhatatlanul is elkészítette a hagyományos lengyel süteményt, a rózsaszínű rózsasziromdzsem-réteggel töltött, tűzillatú narancsmázzal bevont, puha fánkot.

38. oldal

Antoninának a két, háromhetes hiúzkölyök, Tofi és Tufa volt a kedvence, akik hat hónapon át igényelték a cumiztatást, és nagyjából egy évig nem voltak teljesen önellátóak (és még akkor is szerettek pórázon sétálgatni Praga legforgalmasabb utcáin, miközben a járókelőknek a lélegzete is elakadt).

25. oldal

És aztán ott volt a még mindig csupa bababolyhos Tuzinka, a valaha fogságban született mindössze tizenkét elefánt egyike. Innen a neve is, a lengyelül tucatot jelentő tuzinból. Antonina bábáskodott Kasia mellett, amikor egy hűvös április reggelen 3:30-kor megszülte Tuzinkát. Naplójában óriási batyuként írta le, a legnagyobb babaállatként, amelyet valaha látott: 110 kg-ot nyomott, felállva majdnem egy méter magas volt, kék szemű, bolyhos fekete szőrű, hatalmas lapátfülekkel és a testéhez képest túl hosszúnak tűnő farokkal – botladozó, zavarodott újszülött, akit belepottyantottak az élet érzéki bazárjába.

33. oldal

Antonina meggyőződéssel vallotta, hogy az embereknek szorosabbra kell fűzniük a köteléket állati természetükkel, mint ahogy azt is, hogy az állatok olyasfajta sóvárgással „vágynak az ember társaságára, ácsingóznak az ember figyelmére”, amely valamilyen módon kölcsönös. Képzeletbeli átrándulásai az állatok Umweltjébe rövid időre száműzték tőle az emberi világot, a kardcsörtetés és a viszályok birodalmát, ahol a szülők egyszer csak köddé válnak. A hiúzcicákkal folytatott játékos kergetőzés és birkózás, a kézzel való etetésük, az, hogy megadóan tűrte az ujjait nyalogató meleg, smirglis nyelveket és a praclik állhatatos dagasztását, miközben a szelídek és a vadak közötti senki földje még inkább felpuhult, mind-mind segített neki abban, hogy egybeforrjon az állatkerttel, amit ő „örökkévalónak” titulált.

34-35. oldal

A háború nemcsak elválasztotta egymástól az embereket, elmélkedett Antonina a memoárjában, de a barátságokat is intenzívebbé tudta tenni, és szíveket is felgyújthatott; minden egyes kézfogás ajtót nyitott meg vagy sorsot kormányozott.

148. oldal

Miért van az, kérdezte magától, hogy „az állatok néha mindössze néhány hónap alatt képesek elfojtani magukban a ragadozót, míg az emberek több évszázados csiszolódásuk dacára máról holnapra bármely vadállatnál kegyetlenebbé tudnak válni”?

275-276. oldal