Anton Pavlovics Csehov személy
Idézetek
Az első elbeszélése, amit olvastam, a Makar Csudra, buta, kimódolt, romantikus mese, mondtam is Marija Fjodorovnának, aki erre azt mondta: nem baj, ír ő még jobbat is. Sok év telt el, mire új Gorkij-művet vettem a kezembe, igaz, a darabjait muszáj volt megnéznem, mert a Művész Színház adta elő őket, amelyben Marija Fjodorovna, az én jótevőm játszott. A másik díva, Olga Knyipper rávetette magát Csehovra, az én asszonyom pedig, hogy le ne maradjon mögötte, rávetette magát Gorkijra. Csehov is tüdőbeteg volt, de már öreg, negyvenéves, Gorkij pedig csak harminc.
8. oldal
Fandorinnak egyszerre eszébe jutott két, egymástól teljesen független dolog. (Agyának megvolt ez a különleges tulajdonsága.) Az első: hirtelen rájött, miért komédia a Cseresznyéskert. Ezt a darabot egy tüdőbeteg írta, aki megérezte, hogy szomorú élete bohózatként fog véget érni. Idegen földön hal meg, és olyan hűtővagonban hozzák haza, melyen az áll: „Osztrigaszállítmány”. A tragikus szituáció komédiába illően csehovi kigúnyolása.
A második: a városparancsnok izgatott szóáradatának van értelme.
7. oldal, Vadászat Odüsszeuszra (Európa, 2015)
→ |
---|
Csehov hősei egyenes leszármazottai Puskin és Lermontov felesleges embereinek, távoli rokonságban vannak Gogol kisemberével, előretekintve pedig egyáltalán nem idegenek Gorkij felsőbbrendű embereitől. Túl azon, hogy valami tarka egyvelegből jöttek létre, együttesen mindegyiküket megkülönbözteti valami: a szabadság.
Pjotr Vajl - Alekszandr Genisz: Édes anyanyelv - az orosz irodalom aranykoráról, ford.: Goretity József, Európa, Bp. 1998. p. 281.
Számos orvost lelhetünk fel az irodalomban, mely felhívja a figyelmet a két közösségi jellegű hivatás párhuzamosságára (pl. Németh László, Csáth Géza, Csehov, Albert Schweitzer).
213. oldal, Haraszti Réka: Orvosközösségek (BMA, 2009)
Benyhe Bernát (szerk.): Közösség Nézőpontok és értelmezések
A szomorú házakkal szegélyezett kicsi utcák, a Loing utca, a Lunain utca, a Marguerin utca…
– Pedig ha most hallod, olyan bájos nevek…
– Ha feszülten figyelek, hogy kifogjam azt a finom, könnyed hangzást, amit bizonyára a turista hall belőlük. Vagy akinek szerencséje volt, mint később hallottam, mesélték, és megtalálta ezekben a kicsi utcákban azt a tartózkodó, már-már gyöngéd jóindulatot, amit énrám a Flatters utca vagy a Berthollet utca árasztott.
De ha úgy találkozom ezekkel a nevekkel, hogy Lunain, Loing, Marguerin, mint akkor, nyomban megint megtelnek, akárcsak a kis utcák, a silányság, a vértelenség hangulatával… Úgy rémlik, az élettelen homlokzatok menedékében, a sötét ablakok mögött, a homályos kis ketrecekben alig-élő emberek neszeznek óvatosan, alig mozdulva…
Végigfutok a házak mellett, bemegyek az egyik kapu alá, amely olyan, mint a többi, áthaladok a veszedelmes helyen, ahol a házmesterné, akitől még a felnőttek is tartanak, félrehúzza a szürkés színű függönye sarkát, és jól megnéz… letörlöm a lábam a lábtörlőn, óvatosan kinyitom a szárnyas üvegajtót, amilyen gyorsan csak tudok, felkapaszkodom a viasszal felkent lépcsőn a másodikra… vagy ez a harmadik volna? Becsengetek, kifutnak, ajtót nyitnak… – Gyere, itt vannak.
A gyerekszobában szabadságot, gondtalanságot árasztanak a tárgyak, a törött játékok, a viharvert bútorok, csak szórakozni akarnak, az ágyak, a heverők csak arra várnak, hogy levessük magunkat rájuk… nevetve, sikongatva… de azért nem nagyon hangosan… – Kicsit csendesebben, legyetek szívesek, gyerekeim… – Résnyire nyílik az ajtó, tiszta fehér szobát, fogorvosszéket látni… – Csöndesedjetek meg egy kicsit, betegek vannak nálam… – Madame Pereverzev hosszú fehér köpenyben van, a kezében fényes fém szerszám, az arca tökéletesen kerek és tökéletesen rózsaszín, és az orra olyan pisze, hogy azt mondják, és ezen ő is nevet, hogy az orrán keresztül el lehet olvasni a fejében a gondolatokat. Lányának, Tányának, pontosan ugyanilyen az orra… mintha az ártatlansága, a huncutsága kerekítené, tágítaná így az orrlikát, cakkozná a felsőajkát… Bátyjának, aki egy-két évvel idősebb nálunk, csak a nevére emlékszem: Borisz, meg a féktelen, eszeveszett nevetésére, amit ránk is átragasztott, és amit a zajongási tilalom táplált és erősített, s pukkadásig telt, veszélyes és kéjes robbanásokkal fenyegető csöndek szakítottak meg.
Néha kinyílik egy másik ajtó is, megjelenik Pereverzev úr vékony és sötét alakja… de most összekeveredik bennem az arca a Csehovéval, csíptetője egy kicsit kajlán áll az orrán, a fekete zsinór az arcára lóg, elgondolkodó, kicsit szomorú az arca, azt mondja szelíden és halkan: – Sss, sss, gyerekek, gyerekek, hagyjatok már dolgozni!
119–121. oldal, (Magvető, 1986)
Kálmán a könyvállványhoz ment, és érdeklődéssel böngészte a könyvek címét. Az orosz klasszikusok: Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Turgenyev szomszédágában Thomas Mann, Roger Martin du Gard, Anatole France, Shakespeare, G. B. Shaw, aztán Kosztolányi zöld kötésben, Ady, Mikszáth… Az egyik polcon Ortega, Spengler, Jaspers, Hegel német nyelvű kiadásait és egy sor filozófiai és szociográfiai kötetet talált.
83. oldal
A néző számára ismeretlen nyelv azonosítására is utalhatnak a „Melyik műre emlékezteti a Tükör?” kérdésre adott válaszok. A 100 válaszoló fele zavarban van, nem tudja mihez kapcsolni, s csak azt jelentik ki, hogy semmihez sem hasonlítható. Heten más Tarkovszkij-művet említenek (hatan a Stalkert). A többiek 34 szerző 41 művét említik: hárman Csehovot, ketten Marquez Száz év magányát, Ottlikot és József Attilát. Szerepelt még Bergman, Brontë (Üvöltő szelek), Bulgakov (A Mester és Margarita), Dante, Greenway, Joyce, Kafka, King Crimson (Szigetek c. lemeze), Makk (Szerelem), Leonardo da Vinci, Orwell, Proust, Semprun, Solohov, Spielberg (Schindler listája), Szilágyi István (Kő hull apadó kútba), Szabó Lőrinc, Wenders, Wolf (Orlando), valamint a Twin Peaks és a Tövismadarak c. filmek.
A Tükör által... (Egy Tarkovszkij-film lenyomatai)
→ |
---|
Noah nem engedélyezett magának újabb szunyókálást, de azért leheveredett, és tovább nézegette az Egy élet munkásságát. A korai, Valétudinaires című sorozat képein híres betegek szerepeltek, Noah-nak az a benyomása támadt, hogy ezek a művek sokkal inkább szólnak a halálról, mint a felépülésről. Katherine Mansfield sápadtan simogatja a romos kőboltozatot, amely kriptaként fogja körül; az idős Renoir kerekesszékben fest a kertjében, úgy szorítja reumától deformálódott kezében az ecsetet, mintha utolsó fegyvere lenne. Női ruhában ripacskodó, törpenövésű Toulouse-Lautrec. Csehov itallal és pipával a kezében ül egy kávézóban a promenádon, lehunyva szemét az erős napsütésben: egy régi szobor, egy alvó ember vagy egy hulla.
188. oldal
Szereti a könyveket, ezért hisz a szerkezet erejében. Ha egy dráma első felvonásában szó esik egy pisztolyról, biztos, hogy a harmadik felvonásban el is fog sülni.
57. oldal
Aki Szahalint mond, az Csehovot is megemlíti. Képtelenség anélkül olvasni erről a helyről, hogy szóba ne kerülne Csehov, pusztán azért, mert egy évszázaddal ezelőtt ideutazott, és megírta, amit látott. Van ebben valami szomorú: egy Skandináviánál is nagyobb sziget a mai napig abból él, hogy egyszer leírták, milyen undorító, nyomorúságos és embertelen itt az élet.
29. oldal