Anton Pavlovics Csehov személy
Idézetek
Oroszországban mindig vagy az ukránok voltak antiszemiták… olyan vezetéknévvel, mint mondjuk Gogol, vagy például Csehov, vagy Bulgakov… vagy a lengyelek, olyan vezetéknévvel, mint mondjuk Dosztojevszkij… Esetleg valami Lavlinszkij… És még Blok, aki állítólag holland volt…
212. oldal
[…] A jó orosz feltétlenül káromkodik, bárkit hajlandó tegezni, a kellemes beszélgetőpartnert úgy ölelgeti, hogy beleropog a csontja, és háromszor arcon csókolja, a kellemetlent pedig képen törli. A rossz orosz azt mondja: »Mind egyformák vagyunk, mindenkinek enni kell, mind ugyanazon a földön járunk.« Vagy egyenesen azt sziszegi: »Tisztességes akarsz lenni?« Pedig tulajdonképpen az egész civilizáció arra épül, hogy az emberiség tisztességes akar lenni, fokozatosan elfojtja magában a rosszat, és demonstrálja a világnak a jót. Kevesebb Dosztojevszkij és Rozanov, több Csehov kellene nekünk."
385. oldal, A jázmin illata (Európa, 2015)
Évekkel később, amikor – héber fordításban – Csehovot olvastam, esküdtem volna, hogy közöttünk él. Ványa bácsi éppen fölöttünk lakott, amikor belázasodtam, vagy amikor egyszer diftériás lettem, Szamojlenko doktor hajolt fölém, hogy széles, erős kezével végigtapogasson, az örökös migrén gyötörte Lajevszkij anyám másod-unokatestvére volt, Trigorint pedig rendszeresen meghallgathattuk a Beit Ha'am előadóterem szombati matinéin.
9. oldal
| → |
|---|
Nem gyerekszájaznék, de azért az mégis valami, ahogy Lili megáll a lépcsőn, tekintete a távolba veszik (Csehov-darabokban tudnak így szépen hosszan nézni – még az újabb rendezésekben is), úgy mondja, tűnődve: Hol vannak az anyák? Pelenkázik, mondom érzéketlenül egy másik világból.
144. oldal, 2015. szeptember 10., csütörtök
Nem volt nehéz Csehov novelláit olvasgatni gyertyafénynél, amikor másfajta időtöltésként csak azt választhattuk, hogy a tőlünk húszpercnyi járásra lakó szomszédunkkal beszélgethetünk. De mekkora az esélye Csehovnak vagy bármelyik más írónak egy olyan korban, amikor Dell monitorunk képernyőjét ketté tudjuk osztani, és miközben a bal oldalon egy pucér szurkolólányokból álló montázs összeállításával foglalatoskodunk, a jobb oldalon valós idejű beszélgetést folytathatunk egy 25 éves rúdtáncossal (valójában egy 53 éves, kövér kamionsofőrrel), aki kíváncsi, ám tapasztalatlan tinilánynak hisz bennünket, és kedvesen arra biztat, tegyük meg az első lépést a leszbikus szex felé?
108. oldal, A szex problémái (HVG Könyvek, 2014)
Csehov azt tanácsolta: „Ha ki akarod munkálni a művészetedet, munkáld ki az életedet.”
Julia Cameron: A művész útja 91% Szellemi ösvény kreativitásunk eléréséhez
Ha nincs vallás, mondja Csehov, az emberek kvázi-vallásokat koholnak maguknak, mert nem bírják ki másként. Vagy a másik embert, vagy valamilyen idealizált hivatást, vagy valamely anyagi természetű dolgot – például birtokot – neveznek ki abszolútummá, nyilvánvaló valláspótlékká. A másik emberre önkényesen aggatnak rá olyan tulajdonságokat, hogy megváltónak tekinthessék; ennek az emberfeletti szerepnek a másik ember természetesen nem képes megfelelni, vagy nem is akar, és ebből a legnagyobb személyes tragédiák következnek. Szerelmet koholnak maguknak alaptalanul. A mániájukból, amit védekezésként, gyáván találnak ki a tett helyett, akkor sem engednek, ha minden ellene szól.
Munka közben kutyákkal megerősített őrség vette körül a rabokat, ütötték-verték, géppisztollyal nógatták őket. Az őrök útban a zóna felé merő szeszélyből végigkaszálhattak a soron egy-egy géppisztolysorozattal, és a katonákon senki sem kérte számon az elpusztultakat. Az elcsigázott kényszermunkások oszlopát könnyen meg lehetett különböztetni a közönséges rabokétól, olyan csüggedten, olyan keservesen vánszorogtak.
A tizenkét munkaórát teljes egészében végig kellett dolgozniuk. (A kézi terméskőtörésen, a norilszki sarkvidéki hóviharokban fél nap alatt egyetlenegyszer kaptak tíz percet melegedésre.) A tizenkét óra pihenést viszont a lehető legotrombábban megnyirbálták. A tizenkét órában benne volt az egyik zónából a másikba való vonulás, a sorakozás, a motozás. Amint beértek a lakózónába, azonnal beterelték őket a sohasem szellőztetett, ablaktalan barakkba, és rájuk zárták az ajtót. A tél folyamán úgy megsűrűsödött benne a bűzös, nyirkos, áporodott levegő, hogy aki nem szokott hozzá, két percig sem bírta. A lakózóna még a munkazónánál is zártabb volt a kényszermunkások számára. Sem vécére, sem az ebédlőbe, sem az egészségügyi részlegre nem engedték őket soha. Vagy a küblit, vagy az etetőnyílást használták mindenre. Így festett az 1943-44-es esztendő sztálini katorgája: a lágerbeli legrosszabbat ötvözte a börtönbeli legrosszabbal.
Csehov tanúsága szerint a cári katorga nem volt ennyire találékony. Az alekszandrovszki (Szahalin) börtönből a katorgára ítéltek nemcsak hogy éjjel-nappal kimehettek az udvarra és az árnyékszékre (küblit ott nem is használtak), hanem egész nap kimehettek a városba is. Úgyhogy a „katorga” szó igazi értelmét – hogy az evezősöket az evezőhöz láncolják – csak Sztálin értette meg.
8–9. oldal, III. kötet, Ötödik rész – A katorga, 1. A kárhozottak (Helikon, 2018)
Tizenkét évesen, egy detektívregény-sorozatban olvastam Csehovtól a Dráma a vadászatont, és abban a hiszemben, hogy egy orosz krimiszerzőről van szó, A kutyás hölgyet úgy izgultam végig, mintha Conan Doyle vetélytársával volna dolgom – és nagyon tetszett, bár a rejtélyt eléggé soványkának találtam.
22. oldal
| → |
|---|
Mindazok, akik utolsó éveiben körülvették a nagy embert, igazából csak a hírnevében akartak sütkérezni. Köztük volt Pjotr Szergejenko is. Ő volt az az ismerős, aki először vitte autókázni Tolsztojt, és aki elsőként hozott gramofont a jasznajai házba. Csehov találóan jellemezte a magas, hajlott tartású Szergejenkót „talpára állított halottaskocsiként”.
339. oldal