Antai-Kelemen Ádám (Cortez) személy

    […] Valamikor tizenegy körül a társaság elkezdett szétszéledni, úgyhogy Cortez megkérdezte, hajlandó vagyok-e felállni vagy maradok.
    – Persze, mehetünk – ragadtam meg a karját, és engedtem, hogy felhúzzon. – Nem igazán vagyok jól.
    – Talán mert megettél egy farmot.
    – Ez nem vicces.
    – Figyelj – nézett mélyen a szemembe. – Hazavigyelek?
    – Neem! – ráztam meg a fejem (amitől kissé hányingerem lett).
    – Biztos?
    – Biztos.
    Akkor még magamtól döntöttem úgy, hogy ne vigyen haza. Később már nem tudott. Aj, de ciki. Ahogy átértünk Cortezhez, a hányingerem nem múlt, sőt egyre fokozódott. Pedig akkor már ideges sem voltam, leginkább azért, mert bármire néztem, azt hamburgernek láttam. Meg hagymának. És krumplinak. És rengeteg, rengeteg olajnak.
    – Kérsz valamit? – kérdezte Cortez, amikor leültem a szobájában, és a térdemre könyökölve lehajtottam a fejem. Na, ez egy rossz ötlet volt, úgyhogy gyorsan kiegyenesedtem.
    – Egy gyomormosást – motyogtam.
    – Rosszul vagy?
    – Nem, dehogy – erősködtem
    – Hozok valami gyógyszert meg vizet.
    – Köszi – szóltam utána.
    Szerintem csak három percre hagyott ott, de én alig éltem, úgyhogy átbotorkáltam a szobán, és hanyatt vágódtam az ágyon. A plafon érdekesen imbolygott. És olajszagot éreztem. Talán a hajam szívta be.
    – Ülj fel, vedd be – mosolygott Cortez, és a kezembe nyomott egy hányinger-csillapítót.
    – Mindjárt jobban leszek.
    – Persze. Tudom – mondta, aztán lefeküdt mellém.
    Valahogy az oldalamra dőltem, és mivel Cortez is úgy helyezkedett el, egymással szemben feküdtünk. Legalább egy teljes órán át voltunk így némán. Ő nem beszélt, mert nem akart, én meg nem nagyon tudtam, mert féltem, hogy kidobom a taccsot.

    Cortez hazakísért, én pedig közben elmeséltem a vitámat Kingával.
    – És most fogalmam sincs, hogy mi lesz holnap – fejeztem be szomorúan.
    – Ez mégis mikor történt? – ráncolta a szemöldökét, amikor megálltunk a kapunkban.
    – A garázsban.
    – Most? Az előbb? – döbbent le.
    – Persze. A paintballt beszéltétek meg, amikor összevesztünk Kingával.
    – Oké – bólintott. – Akkor összegezzük. Összevesztetek egy kuponfüzet miatt és mert egy doktorral példálózott.
    – Doktor Faustusszal – javítottam ki, mert a többi dolog stimmelt.
    – Erre mondanom kéne valamit? – tűnődött. Igaz, az ilyen lányos vitákba és nézeteltérésekbe egy fiú nagyon ritkán lát bele.
    – Nem, mindegy – ráztam meg a fejem, aztán lábujjhegyre állva hosszasan megcsókoltam Cortezt. – Jó paintballozást.
    – Köszi. Jó… – kezdte – akármit – mondta végül, mert szerintem a Faustus-kupon-Kinga-vásárlás dolog eléggé összekeverte, így tippje sem volt, hogy pontosan mi a holnapi programom. És ezzel nem volt egyedül.
    – Akkor holnap este – búcsúztam el, és a biztonság kedvéért adtam még egy „nem akarom, hogy lelőjenek, vigyázz magadra” csókot. Az mindig jól jön.

    Összefontam magam előtt a karom, és miközben becsukódott az ajtó, Tölgyessy betette a lemezt. Lélekben felkészültem, hogy most három percben nézhetem Cortez fényképeit. Millió haver, még több barátnő, gondolom, valami Ramones-szám, csoportképek, deszkás versenyek, zenekari próbák… A torkomban dobogott a szívem, és azon görcsöltem, hogy legyen már vége, pedig még el sem kezdődött. Aztán a felvétel elindult, nekem meg összeszaladt a szemöldököm. A zeneválasztás nem az volt, amire számítottam, se punk, se ska, de még csak nem is pörgős. Gary Jules Mad World című dala indult el, és az első képen Cortez látszott, nagyon régen. A felvétel Amerikában készült, ebben biztos voltam. Fura volt látni gyerekként, úgyhogy kissé elmosolyodtam, és próbáltam elvonatkoztatni a szomorú zenétől. De nem tudtam. A fotó eltűnt, és innentől kezdve egy fotón sem szerepelt Cortez. A váltakozó képek sokkoltak, és azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni a szemem a tévéről. Egymás után városok villantak be, New York és talán Los Angeles, aztán Budapest, majd megint valami hely Kaliforniában. Az itthoni házuk, ahol a nagyszüleivel él, majd a kinti, ahol a szülei laknak. A következő kép reptéri érkezés/indulás tábla. Aztán a repülő ablakából készült felvétel, amin csak a fehér felhőtakaró látszik. Majd a felbontott reptéri kaja. Egy autópálya a szélvédőn keresztül. Aztán ismét Budapest, a ferihegyi út. Aztán nyeltem egy nagyot, mert amikor a dal a „happy birthday” részhez ért, egy print screen-nel lementett kép villant be, a skype-ról. A szülei a kis képernyő ablakában látszottak. Ezt a fotót a Szent Johanna épülete váltotta, majd következett néhány felvétel, szintén utazásról. Konkrétan fojtogatott a videó hangulata, aztán csak bámultam az utolsó képkockát. Cortez Facebook-profilja volt. A kép mentésekor a falán pár másodperce posztoltak, 14 üzenete jött és 21 barát felkérése. Aztán mindez elsötétült, véget ért a szám. Mindannyian némán néztük a tévét, pedig már nem ment semmi.
    – Nos – köhintett Tölgyessy zavartan. – Azt hiszem, mindet láttuk. Virág levette a szemüvegét, és megtörölgette a szemét, Jacques szomorúan csóválta a fejét, Zsolti pedig nem bírta tovább és megszólalt.
    – Öleljen meg valaki! Olyan egyedül érzem magam! – mondta. Andris és Robi (keménynek akartak tűnni) felröhögtek, Kinga viszont megdobta Zsoltit egy tollal, mondván, hogy „érzéketlen bunkó”.
    A csengő annyira váratlanul szólalt meg, hogy összerezzentem tőle. A többiek komótosan összepakoltak, és a szokottnál csendesebben indultak kifelé. A sírógörcs kerülgetett, miközben a látottakon gondolkoztam. Egész gyerekkorában költözött és utazott, aztán a szülei lepasszolták a nagyszüleihez. Nyaranta és karácsonykor magukhoz repítik, aztán vissza. Soha nem élt normális életet, ahogyan mi, többiek. Bár a fél osztály elvált szülők gyereke, Cortez esete merőben más. Bele se tudtam gondolni, hogy milyen lehet neki. Milyen lehet ünnepekkor találkozni a szüleinkkel, milyen lehet, ha a skype-on kívánnak boldog szülinapot, és milyen, amikor úgy küldözgetnek, mint valami csomagot. És mindezeket tudva (mert gondolhattam volna), tényleg azt vágtam a fejéhez, hogy sokan lógnak rajta a közösségiken? Mit számít az a virtuális közösség, ha az ember szinte egész életében egyedül van? Hogy lehettem ennyire felszínes? Hogy tévedhettem ekkorát? Hogy lehetek ekkora barom? Soha nem gondoltam bele ezekbe a dolgokba, mindig csak felületes véleményt alkottam Cortezről, és azt hittem, hogy a közösségi portálok vagy éppen a suli szünetei bármiben is mérvadók lehetnek. A videót látva rájöttem, egyáltalán nem ismerem. És ha valaha is egyedül éreztem magam, az valószínűleg soha nem közelítette meg azt, ahogyan Cortez felnőtt. Egyszerűen szembe kellett néznem azzal, hogy felszínes, előítéletes és végtelenül buta vagyok! Nem mellesleg pedig egy dög. Hurrá.