angol fogalom
Idézetek
A HÁZIASSZONY. No, csakhogy itt van, Nepomuk! Kinyomozta már, ki ez a lány, ez a Doolittle kisasszony?
NEPOMUK. Mindent kinyomoztam: csaló.
A HÁZIASSZONY. Csaló! Csak nem?
NEPOMUK. Igenis, az. Engem nem szed rá. Kizárt dolog, hogy Doolittle-nek hívják!
HIGGINS. Miért?
NEPOMUK. Mert Doolittle angol név. Ez a lány pedig nem angol.
A HÁZIASSZONY. Az lehetetlen! Tökéletes az angol kiejtése.
NEPOMUK. Túlságosan is tökéletes. Tud mutatni, asszonyom, egyetlen született angolt, aki tökéletesen beszél angolul?! Csak külföldiek beszélnek hibátlanul, akiket megtanítottak rá.
A HÁZIASSZONY. Igen, valósággal megrémített, ahogy azt mondta: nagyon örvendek. Volt valamikor egy tanárnőm, az beszélt így – halálosan féltem tőle. De hát ha nem angol, akkor miféle?
NEPOMUK. Magyar.
MIND. Magyar!
NEPOMUK. Magyar. Királyi vér. Én is magyar vagyok. Szintén királyi vérből.
HIGGINS. Megszólította magyarul?
NEPOMUK. Meg. De nagyon okosan viselkedett. Azt felelte: „Kérem, beszéljen angolul; franciául nem tudok.”
75-76. oldal, Harmadik felvonás (Új Magyar, 1956)
– És én még azt hittem, hogy ti, angolok nem sokra tartjátok az ünneplést. Elég, ha megnézzük, milyen korán zárnak a kocsmák.
44. oldal
– Engedjünk be egy kis friss levegőt. Nagyon meleg van itt.
– Á, maga olyan angol – mondta mosolyogva Poirot. – A jó kis friss levegőt sosem hagyná odakint. Nem! Azt feltétlenül be kell ereszteni a házba.
– Remélem, nem bánja? – kérdezte Richard.
– Én? – mondta Poirot. – Nem, dehogy. Felvettem az összes angol szokást. Mindenütt angolnak hisznek. – A kanapén ülő Hastings nem tudta elfojtani a mosolyát.
78. oldal, Nyolcadik fejezet (Európa, 2011)
Poirot siránkozott a társadalmi kötelezettségek miatt, és a magány iránti szenvedélyét hangoztatta, ám valójában óriási élvezetét lelte az efféle alkalmakban. Roppantul élvezte, ha körülrajongják, ha ő az est fénypontja. Ilyenkor valósággal dorombolt! Tanúja voltam nemegyszer, amint rezzenéstelenül fogadta a legfelháborítóbb bókokat, mint ami kijár neki, és olyan öntelt kijelentéseket tett, amelyeket én pirulás nélkül még csak ismételni sem merek.
Olykor vitatkozott velem a témáról.
– De hát, barátom, én nem vagyok angolszász. Miért is volnék képmutató? Si, si, ezt csinálják maguk valamennyien. A pilóta, aki nehéz bravúrt hajt végre, vagy a teniszbajnok – csak szerényen elfordítja a fejét, és olyasmit motyog a bajsza alatt, hogy „ugyan, ez semmiség”. De a lelke mélyén valóban így gondolja vajon? Egy pillanatig sem. Másnál ugyancsak csodálná a hasonló teljesítményt. Mivel pedig józan ember, csodálja önmagánál is. De a neveltetése megakadályozza, hogy ezt ki is nyilvánítsa. Én, én nem vagyok ilyen. A tehetséget, amely bennem megvan, másban is üdvözölném. No persze, az én területemen senki sincs hozzám fogható. C’est dommage! Nagy kár! De ha már így van, minden képmutatás nélkül beismerem, hogy nagy ember vagyok. Szokatlan mértékben megvan bennem a rend, a módszer, a pszichológia. Egyszóval – Hercule Poirot vagyok! Miért is vörösödnék el, és dadognék és hebegnék, hogy ó, igazából milyen ostoba is vagyok? Nem lenne igaz.
199-200. oldal, A bagdadi láda rejtélye (Európa, 2014)
[…] Amióta Angliában élek, lépten-nyomon látom, hogy mi jellemzi legjobban ennek az országnak a népét. Az angolok nem tűrik, hogy szabadságukat megnyirbálják. Ha valaki jogaikhoz próbál nyúlni, akkor törnek-zúznak, ízekre szednek valamit.
– Mégpedig többnyire a miniszterelnököt – nevetett Townsend.
419. oldal, Ötvennegyedik fejezet (Forum, 1966)