BEVEZETŐ
Nem könnyű több mint egy évszázad elteltével belátni, mekkora megdöbbenést keltett a Viktória korabeli Angliában az 1855-ös vonatrablás. Első pillantásra nem látszik különösebben nagyszabású bűncselekménynek. Az ellopott pénzösszeg – tizenkétezer font aranyrudakban – nagy volt, de nem példa nélkül álló; az adott időszakban tucatnyi rablás történt, amely ennél nagyobb zsákmányt hozott. Nem ment ritkaságszámba az aprólékos, sok embert mozgató és több mint egy évig tartó tervezés és előkészítés sem. A század közepén minden jelentős bűncselekmény komoly előmunkálatokat és összehangolást igényelt.
Ezt a bűncselekményt mégis mindig nagybetűs fogalomként emlegették a Viktória korabeli emberek, mint a Nagy Vonatrablást. A korabeli megfigyelők „a század bűntényének”, „a modern kor legszenzációsabb akciójának” kiáltották ki. Szélsőséges jelzőkkel illették: „elképesztőnek”, „visszataszítónak”, „gyalázatosnak” minősítették, ami még abban az erkölcsi túlzásokra hajlamos korban is arról tanúskodik, hogy az eset mély benyomást gyakorolt a nagyközönségre.
Hogy megérthessük a Viktória korabeliek megdöbbenését, tudnunk kell egyet-mást arról, mit is jelentett akkoriban a vasút. A Viktória kori Anglia volt a földkerekség első urbanizálódott, iparosodott társadalma, s ez a társadalom elképesztő gyorsasággal fejlődött. Amikor Napóleon vereséget szenvedett Waterloonál, a tizenhárom milliós népességű György kori Anglia elsősorban mezőgazdasági ország volt. A tizenkilencedik század közepére a népesség csaknem megkétszereződött, huszonnégy millióra nőtt, s a lakosság fele urbanizálódott központokban élet. A Viktória kori Anglia a városok nemzete volt, s az átalakulás a paraszti életformából szinte egyik napról a másikra történt.
A tizenkilencedik század első felében olcsóbb lett a kenyér, a hús, a kávé és a tea; a szén ára csaknem a felére csökkent; a ruhanemű nyolcvan százalékkal olcsóbb lett, és mindenből növekedett az egy főre eső fogyasztás. A büntetőtörvényt megreformálták; a személyes szabadságjogok több védelmet élveztek; a parlament legalább bizonyos mértékig képviselte a szélesebb rétegek érdekeit; és minden hetedik embernek választójoga volt. Az egy főre eső adó a felére csökkent. Megjelentek a technológia első áldásai: gázlámpák ragyogtak mindenütt a városokban; a gőzhajó tíz nap alatt szelte át az óceánt Amerikáig az addigi nyolc hét helyett; az új távíró és postaszolgálat hihetetlenül felgyorsította a hírközlést.
Minden rendű és rangú angol polgár életkörülményei javultak. Az alacsonyabb élelmiszerárak jóvoltából mindenki jobban táplálkozott. A gyárakban a felnőttek munkaideje heti hetvennégy óráról hatvan órára, a gyerekeké hetvenkettőről negyvenre csökkent; egyre általánosabbá vált, hogy szombaton csak fél napot dolgoznak. Az átlagéletkor öt évvel hosszabb lett.
Egy szó mint száz, az emberek teljes joggal feltételezték, hogy a társadalom „a legjobb úton van”, hogy egyre jobban megy minden, és ez így is lesz beláthatatlan ideig. A jövő olyan kézzelfogható volt a Viktória korabeliek számára, hogy azt mi fel sem tudjuk fogni. Az Albert Hallban 999 évre páholyt bérelhetett az ember, és sokan béreltek is.
De semmi sem bizonyította láthatóbban és nyilvánvalóbban a haladást, mint a vasutak. Alig negyedszázad alatt minden tekintetben átalakították az angol életformát és kereskedelmet. 1830 előtt szinte nem is létezett vasút Angliában. A városok közti forgalmat teljes egészében lovas kocsik bonyolították le, s az utazás lassú, kellemetlen, veszélyes és költséges volt. Így a városok elszigetelődtek egymástól.
A forradalom 1830 szeptemberében kezdődött, amikor megnyílt a liverpool-manchesteri vasútvonal. Működésének első évében kétszer annyian utaztak egyik városból a másikba vonaton, mint az előző évben lovas kocsin. Mindez rendkívüli társadalmi következményekkel járt, és sokan nagy felhördüléssel fogadták. Az új vasútvonalak magánpénzből épült, profitorientált vállalkozások voltak, és jócskán akadt bírálójuk.
De hiába volt minden ellenérzés, az angol vasúthálózat gyorsan fejlődött és terjedt. 1850-re ötezer mérföldnyi sín hálózta be az országot, s kínált minden polgárának olcsó és egyre gyorsabb utazási lehetőséget. Természetes tehát, hogy a vasút a haladás jelképe lett. Az Economist szerint „A szárazföldi helyváltoztatás tekintetében… óriási lépést tettünk – minden eddiginél nagyobbat az emberi faj teremtése óta… íme, 1850-ben a szokásos sebesség óránként negyven mérföld, de ha valakinek úgy tartja kedve, hetvennel is utazhat.”
A fejlődést senki sem tagadhatta, és a Viktória kori ember számára ez a haladás nemcsak materiális, hanem morális fejlődést is jelentett. Charles Kingsley szerint „Egy város erkölcsi állapota… az adott város fizikai állapotától függ; az ott lakók rendelkezésére álló ételtől, víztől, levegőtől és lakáskörülményektől.”
Ebből a kényelmes perspektívából hihetetlennek látszott, hogy „a bűnözők osztálya” képes volt a maga hasznára fordítani a fejlődést – és ráadásul épp a haladás megtestesítőjét, a vonatot szemelte ki egy bűncselekmény színhelyéül. A megdöbbenést még fokozta, hogy a rablóknak sikerült kifogniuk az akkori legmegbízhatóbb páncélszekrényeken is.
A Nagy Vonatrablás arra a következetésre késztette a józanul gondolkodó embereket, hogy a fejlődésnek talán mégsem szükségszerű velejárója a bűnözés felszámolása. Kiderült, hogy a bűnözői magatartás nem fog nyomtalanul elenyészni. Néhány meggondolatlan kommentátor odáig merészkedett, hogy azt sugallta: a bűnözés egyáltalán nem a társadalmi állapotoktól függ, hanem valami más ösztönből fakad. Az ilyesfajta nézetek a kortársak számára enyhén szólva is fölöttébb visszataszítóak voltak. Azok is maradtak, mind a mai napig. Több mint egy évszázaddal a Nagy Vonatrablás és több mint egy évtizeddel egy másik látványos angol vonatrablás után a nyugati városi átlagember makacsul ragaszkodik az elképzeléshez, hogy a bűnözés a szegénységből, igazságtalanságból és iskolázatlanságból ered. A bűnözőt korlátolt, megtévesztett, esetleg zavarodott elméjű egyénnek tekintjük, akit valami ellenállhatatlan kényszer hajszol törvényszegésbe – ennek a személyiségnek a modern archetípusa a drogos. Amikor a közelmúltban megjelent a közlemény, hogy a New York-i erőszakos bűncselekmények nagyobb részét nem kábítószeresek követték el, a hírt a nagyközönség kételkedéssel és megdöbbenéssel fogadta: ugyanolyan tanácstalanul álltak a jelenség előtt, mint száz évvel ezelőtt viktoriánus őseink.
A bűn az 1870-es években vált a tudományos kutatás elfogadott tárgyává, és a rákövetkező években a kriminológusok támadást intéztek minden régi konvenció ellen, új felfogást alakítottak ki a bűnözésről, amely a nagyközönség körében soha nem lett népszerű. Jelenleg a szakértők egyetértenek az alábbiakban:
Először: a bűn nem a szegénység következménye. Barnes és Teeters (1949) szavaival: „A legtöbb bűncselekmény indítéka a mohóság, nem pedig a szükség.”
Másodszor: a bűnözők nem csekély intelligenciájú emberek, valószínűleg épp ellenkezőleg. A börtönökben végzett kutatások azt az eredményt hozták, hogy a rabok intelligenciatesztjének eredménye semmiben sem különbözik a nagyközönségétől – holott a foglyok azt a csekély számú törvényszegőt képviselik, akit sikerült elkapni.
Harmadszor: a bűntények óriási hányada büntetlen marad. Néhány szaktekintély úgy érvel, hogy csak a bűntények három vagy öt százaléka esetén kerül sor feljelentésre; és a feljelentéseknek mindössze tizenöt-húsz százalékát követi a bűntény „felderítése”. Ez a helyzet még a legsúlyosabb bűntettek, például a gyilkosságok esetében is.
Hasonlóképpen vitatják a kriminológusok azt a hagyományos nézetet is, hogy „a bűn nem fizetődik ki”. Richard Dugdale amerikai kriminológus, aki a börtönökben folytatta kutatásait, már 1877-ben erre a következtetésre jutott: „meg kell szabadulnunk attól az elképzeléstől, hogy a bűn nem fizetődik ki. Igenis kifizetődik.”
A bűnözéssel kapcsolatos erkölcsi felfogásunk magyarázza furcsán ellentmondásos érzelmeinket a bűnözői magatartással kapcsolatban. Egyrészt félelemmel, megvetéssel szemléljük és harsányan elmarasztaljuk. Titokban azonban csodáljuk, és alig várjuk, hogy újabb részleteket tudjunk meg egy-egy nagyszabású bűncselekményről. Ez a magatartás nyilvánvalóan általános volt 1855-ben is, hiszen a Nagy Vonatrablást nemcsak meghökkentőnek és felháborítónak találták, hanem egyszersmind „vakmerőnek”, „merésznek” és „mesterinek”.
Semmi kétség, Angliában már száz évvel ezelőtt, a viktoriánus kor középső szakaszában is létezett a hivatásos bűnözők jól meghatározható szubkultúrája, amelynek sok jellegzetes vonását napvilágra hozta a Nagy Vonatrablás legfontosabb résztvevőinek, Burgessnek, Agarnak és Pierce-nek a tárgyalása. Részletes tanúvallomásuk fennmaradt, a korabeli újságírói beszámolókkal együtt. Ezeken a forrásokon alapul az itt következő történet.
M. C.
1974. november
