Angel Campbell személy

– Na, mekkora útra számítsak? – kérdezte a nyakát tekergetve.
– Hosszú lesz. De úgy három óra alatt ott leszünk – felelte Summer.
Will vállai megrázkódtak a kitörő nevetéstől.
– Mi az? – kérdeztem.
– Azért indultunk el hajnalok hajnalán, hogy mindössze három órát utazzunk? Coloradóban csak a zöldségesig vezetek ennyit.
– Brighouse azért messze van Londontól – mondta Misty.
– Alex, állj már mellém, tesó!
– Ez a szigetlakó-mentalitás, Will. Majd hozzászoksz. Misty már beidomított, hogy minden út, ami fél óránál tovább tart, valóságos expedíció, amely több havi tervezést, tervezett pihenőket és extra vészfelszerelést igényel.

– Akkor miért nem tetszik? – kérdezte Marcus mérgesen és mélyen megbántva.
– De hisz tetszik. Imádom.
– Dehogyis. Az az Angel, akit én ismerek, nem úgy ül itt, mint egy temetésen, ha olyan zenét hall, ami tetszik neki! Miért csinálsz így, ha egyszer nem utálod?
– Mert épp viselkedni próbálok! – A szám elé kaptam a kezem. A fiúk ámulva néztek rám.
– Viselkedni? – mormogta Marcus. – Hát, ez aztán a veszett fejsze nyele.
Kurt intett neki, hogy duguljon el.
– Kiscsillag, nekünk nem kell másnak tettetned magad.

– Nincs is irritálóbb, mint egy „én már megtaláltam a pasimat”-savant – cukkolódott Angel, hogy kicsit feldobja a hangulatot. – A tenyérbemász-o-méterem totál kiakadt tőletek.

109. oldal, 8. fejezet

A szám megint gyorsabban járt, mint az agyam: – Úristen!
A srác ajka mosolyra kunkorodott, szája szegletében kétoldalt cuki ráncokat vetve.
– Az azért nem. Csak Marcus Cohen.

258. oldal

– Mi bukott ki? – Angel kárörvendően csillogó szeme az ingemre tévedt.
– Semmi olyasmi! Nem ruhakatasztrófa történt. Komolyan, miért is barátkozom én veled…?!
– Mert szerinted király vagyok.
Summer oldalba könyökölte, hogy befejezhessem a sztorit. – Folytasd! El kell mondanod, hogy minél előbb túl lehess rajta.
– Jól van, jól van. Azt akartam mondani, tök lazán, hogy „Hé Sean, jó nyarat”, de ehelyett az bukott ki, hogy „Isteni feneked van.”
Summer az arcához csapta a tenyerét. – Neeeem…!
– De, attól tartok, mégis.
– És ő mit mondott erre? – kérdezte Angel.
– Azt mondta: „Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem.” Jót röhögött, aztán odébbállt, hogy elmesélje a haverjainak.
– A szemét. – Angel mindent megpróbált, hogy ne vigyorogjon. Egyáltalán nem érezte át, milyen is lehet az én adottságommal élni.
– A nap többi része azzal telt, hogy mindenféle srácok jöttek oda, és azt kérdezgették, hogy az ő hátsójukat is gusztusosnak tartom-e.
Angel kidőlt a képernyő elől. Bizonyára a padlón fetrengett a röhögéstől.

6-7. oldal, 1. fejezet

A barátaim a lobbanékony természetem miatt mindig is afféle sötét lónak tartottak, de képtelen voltam uralkodni magamon. Én a sor végén álltam, amikor az önuralmat osztogatták; sőt, nem, valószínűleg ahhoz sem volt türelmem, hogy eleve sorba álljak érte.

– AC/DC… veled csókolózni olyan, mintha az ember belenyúlna a konnektorba. Persze csakis jó értelemben.

Fresh rám kacsintott, és lenyomta a „küldés” gombot a telefonján. Ha tényleg beleírta azt a tündérkés dumát, valakinek ma nutella lesz a mogyoróiból.

172. oldal

– Felejtsd el a srácot, ennél most sokkal fontosabb, hogy ananászt vagy sonkát kérsz.
– Mennyire igazad van! Kinek kellenek rockfélistenek, amikor pizza is van? Szólj Willnek, hogy annyi feltétet tetessen rá, amennyi csak van.