Andrew Hopkins/Charles Edward Matthews személy
Idézetek
Volt idő, amikor kínzóan éreztem anyám hiányát – például amikor az osztálytársaim két szülőt vonultattak fel a karácsonyi koncerten: aztán mikor elkezdtem menstruálni, és apámmal kettesben ücsörögtünk a kád szélén, hogy elolvassuk a tamponos dobozon a használati utasítást. Vagy amikor először csókolóztam Erickel, és úgy éreztem, menten kirobbanok a bőrömből.
18. oldal
A szeretet nem az egyenlősdin alapul, ahogy apád el akarta velem hitetni, és nem is szerződés. És nincs boldog vége. Hanem inkább a tábla a kréta alatt. Az alap, amin egy épület nyugszik. Vagy az oxigén a levegőben. Az a hely, ahová visszatérek mindig, bárhová indultam is. Azért szerettelek, Bethany, mert te voltál az egyetlen az életemben, akinek a szeretetéért nem kellett megküzdenem. Te az irántam való mélységes szereteteddel jöttél erre a világra, és akkor is szerettél, amikor ezt nem érdemeltem meg.
154. oldal
45. oldal
Papa, nézd, milyen copfom van, mondogattad nekem. Nézd, megcsípett valami, nagyon fáj! Nézd, hogy állok kézen, hogy ugrom a medencébe, mit festettem! Nézd, szálka ment az ujjamba, hány szót tudok már leírni, nézd a bukfencemet, a békát, amit találtam… Nézd, ezt neked csináltam ajándékba! Nézd a bizonyítványomat! Ó, itt a levél, felvettek az egyetemre! A diplomám… És itt az ultrahangos kép az unokádról!
Nem tudok valamennyi dologra visszaemlékezni, amit nekem mutattál. Már csak arra emlékszem, ahogy szóltál, ahogy mutattad.
– Kémikus, az élet nem olyan, mint a tévéreklámok! Mi többnyire csak a törlesztőrészleteket látjuk belőle.
– Elköltözhetnél valahova a fiaddal. Találhatnál valami munkát.
– Mégis mit? –firtatja. – Szerinted az emberek repesnek az örömtől, ha börtönviseltet alkalmazhatnak? – Megrázza a fejét. – Akár van rajtad tetkó, akár nincs, amikor kimész innen, mindenképpen meg vagy jelölve.
Én mindig hittem abban, hogy az ember akár százszor is újrakezdheti, azzá válhat, aki lenni akar.
Amikor elalszom a rács mögött, soha nincs sötét, és sosem vagyok fáradt. Mindig azon kapom magam, hogy gondolkozom, mi juttatott ide; egyre csak futok körbe-körbe, mintha az út előttem egy végtelen Mőbius-szalag volna.
Nem számolom a sarkokat – a napokat számolom.
Nem imádkozom – megpróbálok Istennel alkut kötni.
Számba veszem mindazt, aminek a létét korábban természetesnek éreztem, mert azt hittem, az enyém:
Hús, amihez kés jár. Toll. Koffeinmentes kávé.
Féktelen gyerekkacaj. Lepkék násztánca.
Papírmunka, ügyintézés.
Koromsötét és hófelhők.
Mélységes csönd.
Te.
99. oldal