Alphonse de Lamartine személy

Ifj. Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl
Georges Duby (szerk.): Franciaország története I-II.
Victor Hugo: Ezt láttam

Idézetek

latinta P>!

    Itt lassan-lassan eltűnt a kurtizán; a fiatal, szép nő maradt mellettem, akit szerettem, s aki szeretett, s akit Margitnak hívtak. A múlt elmosódott, a jövőnek nem voltak fellegei. A nap úgy világította meg kedvesemet, mint ahogy fényt szórt volna a legtisztább arára. Úgy sétáltunk e gyönyörű helyeken, mint hogyha fel akartuk volna idézni Lamartine verseinek emlékezetét, vagy dalolni akartuk volna Scudo melódiáit.

Kapcsolódó szócikkek: Alphonse de Lamartine
Chöpp>!

Lamartine egy ablakmélyedésbe vont:
– Nem elöljáróságot szeretnénk önre bízni – folytatta –, hanem miniszteri tárcát. Victor Hugo a Köztársaság oktatásügyi minisztere! … Hiszen maga is mondja, hogy republikánus!
– Republikánus… elméletben. De gyakorlatban tegnap Franciaország főrendje voltam, a régensség mellett álltam ki, és mivel a Köztársaságot korainak tartom, ma is a régensség mellett leszek.
– A nemzetek felette állnak a dinasztiának – vágott vissza Lamartine –, én is királypárti voltam…
– Ön képviselő volt, önt a nép választotta meg, én főrend voltam, akit a király nevezett ki.
– A király, amikor önt az alkotmány értelmében olyan kategóriába sorolta, amelyből a Főrendiház tagjai kerülnek ki, csak a főrendi méltóságot és önmagát tisztelte meg.
– Köszönöm – válaszoltam –, de ön kívülről látja a dolgokat, én pedig a lelkiismeretem mélyére pillantok.

280-281. oldal 1848 A februári napok

Kapcsolódó szócikkek: Alphonse de Lamartine
M_Milán>!

Ugyanakkor a 22-én és 23-án Marseille-ben is lezajló „júniusi napok” szereplői nem a párizsi munkások iránti szolidaritásból lázadtak föl, lévén hogy kezdetben mit sem tudtak a fővárosban történtekről. A felkelés itt is a nemzeti műhelyekből indult el, de sajátos formákat öltve terjedt tovább, és inkább a két hónappal korábban Rouen- ban lejátszódó eseményekre emlékeztetett. A lázadást itt is elfojtják, és a hatalomnak kapórajön az alkalom a fiatal prefektus, Emilé Ollivier megbüntetésére, aki túlságosan sok együttérzést és engedékenységet tanúsított a proletárok iránt. Ollivier tehát távozik a politika színpadáról, csakúgy, mint – végeredményben ugyanabból az okból – tanítómestere, Lamartine is.

835 I. A kezdetektől a Bourbon-restaurációig (2005)Dinasztiák és forradalmak 1348 és 1852 között 22. A második köztársaság

Kapcsolódó szócikkek: Alphonse de Lamartine · Marseille
Nazanszkij >!

A harmadik napját kezdte meg a gyűlöletes Nîmes-ben, és délelőtt találkozója volt Jean Reboul pék költővel, akinek a verseit Lamartine és Victor Hugo is dicsérettel illette. Vajon ebben a kizsákmányoltak közül való váteszben végre megtalálod a társat, akire mindenképpen szükséged van, hogy a Munkásszövetség gondolata Nîmes-ben is megfoganjon, és kirángassa a város lakóit az álmos kábulatból? Korántsem így történt. Jean Reboulban, Franciaország neves munkásköltőjében öntelt kérkedőre talált – Florita lassan rájött, hogy a hiúság a költők betegsége –, akit alig tíz perc beszélgetés után mélyen megvetett. Volt egy pillanat, amikor legszívesebben befogta volna a száját, hátha úgy elnémíthatja szabad szájú fecsegését. A péküzletben fogadta, felkísérte az emeletre, és amikor Flora megkérdezte, hallott-e már a hadjáratról és a Munkásszövetségről, a tohonya, beképzelt hájpacni sorolni kezdte a hercegeket, tudósokat, állami vezetőket és professzorokat, akik levélben magasztalták a tehetségét, és megköszönték, amit a francia művészetért tett. Amikor megpróbálta elmagyarázni neki a békés forradalom eszméjét, amely véget vet a diszkriminációnak, az igazságtalanságnak és a szegénységnek, az a tökfilkó egy olyan megjegyzéssel szakította félbe, amely valósággal fejbe vágta: „De hisz éppen azon munkálkodik a mi anyaszentegyházunk is, asszonyom.” Amikor magához tért, Flora megpróbálta felvilágosítani és megmagyarázni neki, hogy a papok – a zsidók, a protestánsok és a mohamedánok is, de elsősorban a katolikusok – a kizsákmányolók és a gazdagok szövetségesei, mert prédikációikkal beletörődésre sarkallják a szenvedőket, azzal az ígérettel, hogy a paradicsomba jutnak, pedig nem ez a valószínűtlen, post mortem mennyei jutalom a lényeg, hanem a szabad és igazságos társadalom, amelyet itt és most kell megteremteni. A pék költő úgy rándult össze, mintha a sátán jelent volna meg előtte:
– Ön gonosz, végtelenül gonosz – kiáltott fel, olyan kézmozdulattal kísérve szavait, mintha ördögűzésre készülne. – Hogy jut eszébe idejönni és a segítségemet kérni a hitemmel ellentétes dolgokhoz?
Madame-la-Colére végül felcsattant, a fejéhez vágta, hogy elárulja a gyökereit, csaló, szélhámos és a munkásosztály ellensége, az idő pedig majd lerántja a leplet a hamis tekintélyéről.

Kapcsolódó szócikkek: Alphonse de Lamartine · Nîmes · Victor Hugo