Alosa Kalligan személy

– Ez meg mi? – robban be némi idő elteltével, még az ajtót sem csukja be maga után.
– A blúzom – felelem. – Most komolyan, Riden, ha még az ilyen egyszerű ruhadarabok nevét is…
– Nem! – szakítja félbe a meglehetősen vicces beszólásomat. – Ez nem ruha. Ez még egy gyereknek is kevés lenne.
– De hát nyúlik, te tökfilkó!
– Még hogy nyúlik! – jajdul fel. – Nem. Szó sem lehet róla, hogy felvedd.
[…]
– Mégis mit ártott neked az én zöld blúzom? – érdeklődöm.
– Nem vagy te ostoba, Alosa! Gondolod, hogy bárki képes lenne a munkára koncentrálni, ha ilyesmiben flangálnál odakint?
[…]
– Mégis miért érdekelne ez engem? – vitatkozom. – A zöldet akarom.
– Nem adom oda. Ki fogom dobni a hajóról.
– Jaj, már, Riden! Ez a legkevésbé sem igazságos.
– Fogoly vagy, miért kellene igazságosnak lennem veled?
[…]
– Biztos vagy benne, hogy nem valami másról van szó, Riden?
– Hogy érted?
– Úgy viselkedsz, mint egy féltékeny férj.
– Egy mi?
– Tudod, férfiak, akikhez a nők önként és dalolva odaláncolják magukat.
– Igen, ismerem a férj szót. – Ökölbe szorul a keze, tekintete rám szegeződik. Elképesztően vonzó, amikor dühös. – Nincs miért féltékenynek lennem.
– Szóval azt mondod, ha mégis a zöld ruhát viselném, az semmiféle hatással nem lenne rád?
– A legkevésbé sem.
– Akkor nincs miért ellenkezned.
Riden a fogát csikorgatja.
– Nem!

– Hogy van a bátyám? – kérdezi Riden.
– A zárkában van.
– Él?
– Igen, persze hogy él! Gondolod, hogy ott tárolnék egy bűzölgő hullát?

Riden itt akar fogva tartani. Hát, akkor jobb, ha felkészül a következményekre. Átrendezem a csizmáit, mindegyik balhoz egy másik pár jobbja kerül. A ruhái halmokban hevernek a földön, miután végzek velük. De még ez sem elég, meg is tiprom őket. Remélem, rengeteg kosz tapadt a csizmám talpához. Átrendezem a könyveit. Összegyűröm a papírjait. Mindent felborítok.
A lehető legidegesítőbb lakótárs leszek, akivel Riden valaha szembenézett. Úgy kell neki!
Később, amikor kinyílik az ajtó, éppen Riden asztalánál ülök, és tengeri lényeket rajzolok a térképeire az egyik tintába mártott pennájával.
– Mi a szentséges tenger történt itt?!
– Unatkoztam – felelem, pillantásra sem méltatva őt.
– Mit műveltél?
– Csináltam neked valamit. Nézd! Ezt a tintahalat a te arcoddal rajzoltam meg.
Erre hallgatás a válasz, ám később mégis megszólal:
– Alosa, kinyírlak!

– Nő vagy. Viselkedj is úgy! Nem beszélhetsz ilyen…
– Úgy beszélek, ahogy akarok. Nem finom hölgy vagyok, hanem kalóz!
– Jobb lenne, ha nem lennél az!
– Mégis miért? Elég jól megy.
– Mert a kalózok nem szoktak úgy kinézni, mint te, nem beszélnek úgy, mint te, és nem csinálják azt, mint te. Érthetetlen vagy, és teljesen összezavarsz.
– És ez az én hibám? Szerintem már azelőtt is egészen zavarodott voltál, hogy én idekerültem.
Érzem Riden lélegzetvételét az arcomon. Olyan közel áll hozzám, és olyan dühös, hogy már-már nevethetnékem támad.
– Nem, nem voltam – ragaszkodik az álláspontjához.
Majd hirtelen megcsókol.