Alkibiadész személy

SZÓKRATÉSZ: Abban pedig megállapodtunk, hogy önmagunk megismerése: józanság.
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Mármost ha saját magunkat nem ismerjük meg, akkor – józanok sem lévén – vajon képesek leszünk-e felismerni azokat a dolgokat, amelyek hozzánk tartoznak, legyenek akár rossz, akár jó dolgok?

87. oldal, Első Alkibiadész (Atlantisz, 2005)

ALCIBIADES     Ki vagy? Szólj!
TIMON
    Barom, mint te. Üszög álljon beléd,
    Hogy megint embert kell látnom miattad.
ALCIBIADES
    Hogy hívnak? Mért gyűlölöd úgy az embert,
    Ha az vagy magad is?
TIMON
    Misanthropos vagyok, gyűlölöm az
    Emberiséget. Bár volnál kutya,
    Hogy szeresselek egy kicsit!

91-92. oldal, Negyedik felvonás - 3. szín (Európa, 1982)

SZÓKRATÉSZ: Ha pedig valaki beleszeret Alkibiadész testébe, akkor ugyebár nem Alkibiadészt szereti, hanem csak egy Alkibiadészhez tartozó dolgot.
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Aki viszont a lelkedet szereti, az téged szeret.
ALKIBIADÉSZ: Ez az érvelés alapján szükségszerűnek látszik.
SZÓKRATÉSZ: Nemde az, aki a testedbe szerelmes, mihelyt az ifjonti virágzás elmúlik, menten odébbáll.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Aki viszont a lelkedbe szerelmes, az bizony nem fogja elhagyni azt, amíg csak a jobb felé törekszik.

82. oldal, Első Alkibiadész (Atlantisz, 2005)

Alkibiadés egész életműve politikai bravúr volt, s még saját meggyilkolására is ilyen különös koalíciót hozott össze: Athénét, Spártáét és Perzsiáét.

219. oldal

És a hangágyú puffant egyet, és Bognár úr arca megrándult, úgyhogy megtörölte a homlokát, és aztán áttért a színdarabra, és a jobb szeme tikkelt az idegességtől, és kijelentette, hogy akkor aztán inkább drámát kezdett írni, hogy hátha az lesz a neki való forma, és hogy Alkibiadész alakját amolyan önarcképnek szánta, mert az athéni hadvezér kicsapongásaiban és otromba tréfáiban, mint mondta, fiatalkori önmagára ismert, így tehát az ő sorsán keresztül voltaképpen saját hibáival és kudarcaival igyekezett szembenézni, akkor is, ha a kialakult kép végül őt magát is elborzasztotta, úgyhogy most mindent abbahagyott, és mindent elölről kezdett, és egy egészen egyszerű történeten dolgozik, egy amolyan bűnügyiregény féleségen, de azzal sem igen halad, mert sehogy se akar összeállni és kikerekedni a cselekmény, és hol az időpontok nem jönnek össze, hol a szereplőket nem sikerül rávezetnie a megoldásra, ha pedig végre megsejtenek valamit, akkor se képesek érzékletesen elmondani, hogy mire gondolnak, és hogy mi jár a fejükben.

263. oldal

SZÓKRATÉSZ: Tehát az ember különbözik a saját testétől?
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Mi hát akkor az ember?
ALKIBIADÉSZ: Nem tudom megmondani.
SZÓKRATÉSZ: De azt legalább meg tudod mondani, hogy az, ami a testet használja!
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És hát mi más használja a testet, mint a lélek?

77. oldal, Első Alkibiadész (Atlantisz, 2005)

MÁSODIK SZENÁTOR     Ami kell, mosolyod
    Jobban kikényszeríti, mint ahogy
    Kardod kivágni bírná.

129. oldal, Ötödik felvonás - 4. szín (Európa, 1982)

Ezt a viszályt használta ki Alkibiadés, akinek gyorsan el kellett távoznia a spártai flottától, ugyanis meg akarták öletni. Indokul azt hozták fel ellene, hogy árulást követett el Milétosnál, ami jellemét ismerve nem lehetetlen, mégis többet nyomhatott a latban az, hogy elcsábította Agis király feleségét, sőt gyereke is született tőle.

212. oldal

Alkibiadészról mesélik, hogy még húszéves sem volt, amikor a gyámjával, Periklésszel, az állam vezetőjével ilyesformán beszélgetett a törvényekről:
– Mondd csak, Periklész, meg tudnál tanítani rá, hogy mi is a törvény? – kérdezte.
– Természetesen – felelte Periklész.
– Az istenekre kérlek, taníts meg! – kérlelte Alkibiadész. – Mert hallottam némelyeket dicsérni, hogy milyen törvénytisztelő emberek, és úgy gondolom, hogy azokra nem áll ez a dicséret, akik nem tudják, mi a törvény.
– Igazán nem kívánsz nehéz dolgot, Alkibiadész, ha azt akarod tudni, mi a törvény – felelte Periklész. – Minden olyasmi törvény, amit a nép – miután összegyűlt, és határozatot hozott – feljegyeztet, s amiben meghatározza, mit kell tenni és mit nem.
– Vajon úgy gondolta a nép, hogy jót kell tenni vagy hogy rosszat?
– Zeuszra, jót, ifjú barátom, és nem rosszat! – felelte Periklész.
– Ha pedig nem a sokaság gyűlik össze, hanem – ahol oligarchia uralkodik – a kevesek, hogy előírják, mit kell tenni, az micsoda?
– Mindazt, amit tanácskozás után az állam vezetői előírnak, hogy meg kell tenni, törvénynek nevezik.
– És ha türannosz az állam ura, és ő írja elő a polgároknak, hogy mit kell tenni, az is törvény?
– Amit az uralmon levő türannosz előír, azt is törvénynek hívják – válaszolta.
– Mi akkor az erőszak és a törvénytelenség, Periklész? Nem az, ha az erősebb a gyengébbet nem rábeszéli, hanem rákényszeríti, hogy úgy cselekedjen, ahogy ő akarja?
– De az – mondta Periklész.
– Akkor tehát az is törvénytelenség, amire a türannosz nem rábeszéli, hanem előírásokkal rákényszeríti a polgárokat?
– Úgy tűnik – válaszolta Periklész –, és visszavonom azt az állításomat, hogy az is törvény, amit a türannosz rábeszélés nélkül előír.
– És amit az uralkodó kevesek meggyőzés nélkül előírnak a sokaságnak, azt erőszaknak nevezzük? Vagy nem?
– Azt hiszem, hogy mindaz, amire valaki rábeszélés nélkül rákényszeríti a másikat – már akár leírja, akár nem –, az inkább erőszak, semmint törvény – mondta Periklész.
– És ha a teljes uralkodó tömeg rábeszélés nélkül előír valamit a vagyonosoknak, az vajon inkább erőszak, vagy inkább törvény?
– Bizony, Alkibiadész, amikor a te korodban jártunk, nekünk is jobban ment az ilyen okoskodás. Mert olyasmivel foglalkoztunk, olyasmiket találtunk ki, amilyeneken, úgy látom, most te buzgólkodsz.
Alkibiadész erre megjegyezte:
– Bárcsak akkor találkoztam volna veled, Periklész, amikor a legjobban értettél az effélékhez!

21-23. oldal, Emlékeim Szókratészról - Első könyv (Európa, 1986)

Amikor iskoláit elkezdte, készséggel engedelmeskedett legtöbb tanítójának, de fuvolán nem volt hajlandó játszani, mert a fuvolajátékot nemtelen és szabad emberhez méltatlan művészetnek tartotta. Az volt a véleménye, hogy a lantverő használata és a lant pengetése nem torzítja el a szabad emberhez illő arckifejezést és arcvonásokat, annak viszont, aki fuvolán játszik, a felismerhetetlenségig eltorzul az arca. Ezenfelül aki önmagát kíséri lantján, szabadon énekelhet és szavalhat, de ha valaki fuvolázik, hangszere betömi a száját, és se nem énekelhet, se nem beszélhet. „Hagyjuk a fuvolát a thébai fiúknak – mondta –, azok úgysem tudnak beszélni.”

374-375. oldal, Első kötet, Alkibiadész (Osiris, 2005)