Alekszej Filippovics Sulubin személy

– Nem halok meg teljesen – suttogta Sulubin. – Nem teljesen…
Félrebeszélt.
Kosztoglotov kitapogatta forró kezét a takarón, enyhén megszorította.
– Élni fog, Alekszej Filippics! Ne hagyja magát!
– Csak egy szilánk? Egy szilánk? – suttogta a beteg.
Ekkor jött rá Oleg, hogy Sulubin nem beszél félre, még föl is ismerte őt, és a műtét előtti utolsó beszélgetésükre utal. Akkor mondta: „Néha egész világosan érzem, hogy ami bennem van, az nem egészen én vagyok. Van bennem valami kiirthatatlan, valami magasabb… A Világszellem parányi szilánkja. Maga nem érzi ezt?”

574-575. oldal, 34. fejezet - Ami még nehezebb (Európa, 2015)

– […] az emberek ne a boldogságra törekedjenek, mert ez is a piac bálványa, hanem a kölcsönös jóindulatra. Az állat is boldog, miközben szétmarcangolja zsákmányát. Jóindulatra csak az emberek képesek egymás iránt. Ez a legtöbb, amit elérhetnek.
– Nem, a boldogságot ne bántsa! – tiltakozott Oleg élénken. – A boldogságot csak hagyja meg nekem. Legalább erre a néhány hónapra, mielőtt meghalok. Különben mi a bánatos…
– A boldogság délibáb – bizonygatta fogyó erejével Sulubin. Egészen elsápadt. – Én például neveltem a gyerekeimet, és boldog voltam. Ők meg a lelkembe tiportak. Pedig én ennek a boldogságnak az érdekében égettem el az igazságot tartalmazó könyveket. Pláne a „jövendő generációk boldogsága”… Ki tudhatja előre, hogy miből áll? Ki beszélt ezekkel a jövendő generációkkal? Ki tudja, milyen bálványokat fognak ők imádni? Annyit változott a boldogság fogalma a századok folyamán, hogy senki se veheti magának a bátorságot, hogy előre meghatározza. Attól nem leszünk boldogok, ha fehér kenyéren taposunk, és belefulladunk a tejbe. De már ma azok lehetünk, ha megosztozunk másokkal a szűkölködésben. Ha csak a „boldogsággal” és a szaporodással törődünk, értelmetlenül népesítjük be a földet, és egy félelmetes társadalmat hozunk létre…

528-529. oldal, 31. fejezet - A piac bálványai (Európa, 2015)