Alby személy
Idézetek
A régi életednek annyi, kezdődik az új.
15. oldal, Második fejezet (Cartaphilus, 2014)
Alby észrevette, hogy Thomas őt bámulja.
– Bökd meg, mit nézel?
190. oldal, Harmincegyedik fejezet
293. oldal, Negyvenkilencedik fejezet (Cartaphilus, 2014)
– Te meg mit keresel itt, Zöldfül? – kiabálta Alby dühtől lángoló tekintettel.
Thomasban nem maradt erő.
– Én… én… válaszokat keresek – mormogta. Nem tudott hangosabban megszólalni. Valahol legbelül feladta. Mi történt azzal a sráccal?
Thomas a korlátnak támaszkodott, és a padlót bámulta. Most mi lesz?
– Szedd a lábad, és takarodj le a lépcsőn, most azonnal! – parancsolta Alby.
– Majd Chuck a gondodat viseli. Ha holnap reggelig meglátlak, a következőt már nem éred meg. Magam foglak a Szikláról lehajítani. Érted?
Thomas szégyenkezett és rettegett. Úgy érezte, egérnyivé zsugorodott. Szó nélkül elindult lefelé a nyikorgó lépcsőn, olyan gyorsan, amennyire csak mert, figyelmen kívül hagyva az őt bámulókat, beleértve Gallyt is, majd Chuckot a karjánál húzva kiment a szabadba.
Thomas gyűlölte ezeket az embereket. Mindet, kivéve Chuckot.
– Vigyél innen – mondta. Rájött, hogy talán Chuck az egyetlen barátja a világon.
– Máris – válaszolta lelkesen Chuck, mintha örült volna, hogy hasznos lehet.
– De előbb szerzünk neked valami ennivalót Serpenyőtől!
– Nem tudom, hogy ezek után tudnék-e valaha is enni.
Egy ilyen látvány után képtelenség.
Chuck bólintott.
– Dehogynem. Találkozunk a fánál tíz perc múlva.
Thomas most, hogy távolabb került a háztól, megkönnyebbült, és elindult a fa felé. Nemrég tudta meg, milyen itt az élet, és máris inkább azt kívánta, hogy vége legyen. Annyira szeretett volna emlékezni valamire az előző életéből. Az anyjára, az apjára, a barátaira, az iskolájára, egy hobbira. Egy lányra.
Pislogott párat, megpróbálta kiverni a fejéből azt, amit a viskóban látott.
Az Átváltozás. Gally így nevezte.
Nem volt kimondottan hideg, de Thomas ismét megremegett.
– Most komolyan – kérdezte feladva színlelt bátorságát.
– Hol vagyok?
Alby odasétált, és keresztbe tett lábbal leült mellé. A fiúk falkaként követték. Fejek bukkantak fel jobbra és balra, ahogy mindenki jobb rálátást keresett.
– Ha nem félsz – mondta Alby –, akkor nem vagy ember. Ha máshogy viselkednél, már lehajítottalak volna a Szikláról, mert az azt jelentené, hogy elmebajos vagy.
– A Szikláról? – kérdezte Thomas, és kiszaladt a vér az arcából.
– A francba! – Alby megdörzsölte a szemét.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Mi itt nem öljük meg a vacadékokat, erre a szavamat adom. Csak ne ölesd meg magad, maradj életben, oké?
Szünetet tartott, és Thomas rájött, hogy az utolsó mondatot meghallva csak még inkább elsápadhatott.
– Figyelj – mondta Alby, majd nagyot sóhajtva kezével végigsimított rövid haján.
– Én ehhez nem értek. Te vagy az első zöldfül, mióta Nicket megölték.
Thomas szeme elkerekedett, amikor egy másik fiú előlépett, és játékosan fejbe vágta Albyt:
– Várd ki a francos körbevezetést, Alby – mondta fura akcentussal.
– A kölyköt már így is a szívroham kerülgeti, pedig még semmit se hallott. – Eztán lehajolt, és kezet nyújtott Thomasnak.
– Newt vagyok, Zöldfül. Minden okés lesz, csak ne hallgass az agyatlan, új főnökünkre.
Thomas kezet fogott vele – sokkal rokonszenvesebbnek találta, mint Albyt. Newt magasabb volt Albynél, de úgy egy évvel fiatalabbnak tűnt. Hosszú, szőke haja a pólójára omlott, izmos karján csak úgy dagadtak az erek.
– Pofa be, tökfej – morogta Alby, és magához húzta Newtot.
– Ő legalább megérti a szavaim felét. – Gyér nevetés hallatszott, és mindenki Alby és Newt köré gyűlt, egyre szorosabbra vonva a kört, hogy mindent halljanak.
Alby felfordított tenyérrel kitárta a karjait.
– Ez a Tisztás, nem? Itt élünk, itt eszünk, itt alszunk. Mi vagyunk a tisztársak. Ez minden, amit…
– Ki küldött engem ide? – tudakolta Thomas, amint a félelem utat engedett szívében a dühnek.
– Hogy ju…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Alby keze előrelendült, s lerántotta Thomast a földre. A vezér a fiú fölé hajolt.
– Kelj fel, bökött, kelj fel! – Alby felsegítette Thomast.
A fiú felegyenesedett, de ismét elöntötte a félelem. A fához hátrált, próbálva minél távolabb kerülni Albytől, aki azonban végig a nyomában maradt.
– Ne szakíts félbe! – kiabálta Alby megmarkolva Thomas mellén az inget.
– A francba, ha mindent elmondanánk, akkor itt helyben plottyos nadrággal halnál szörnyet. Elvisznek a Zsákolok, úgy meg nem fogjuk sok hasznodat venni, vagy tévedek?
– Azt se tudom, miről beszélsz – mondta Thomas, kissé meglepődve a hangja nyugodtságán.
Newt megragadta Alby vállát.
– Alby, nyugi. Többet ártasz, mint segítesz.
Alby elengedte Thomas ingét, és zihálva hátralépett.
– Nincs időm jópofizni, Zöldfül. A régi életednek annyi, kezdődik az új. Tanuld meg a szabályokat minél gyorsabban, figyelj, és ne beszélj. Értve vagyok?
Thomas segítségkérőn Newtra nézett. A gyomra görcsben állt, mindene fájt. A még ki nem csordult könnyei égették a szemét.
Newt bólintott.
– Megértetted, amit mondott, Zöldfül?
Thomas bólintott. Rettenetesen dühös volt, legszívesebben megütött volna valakit, de csak annyit mondott: „Ja.”
– Rendben – mondta Alby.
– A mai az első napod, bökött. Jön az éjszaka, nemsokára visszatérnek a Futárok. Ma későn jött a Doboz, nincs idő a körbevezetésre. Majd holnap, rögtön ébresztő után. – Newt felé fordult.
– Keríts neki egy ágyat, és valahogy vedd rá, hogy aludjon.
– Rendben – mondta Newt.
Alby összevont szemöldökkel Thomasra nézett.
– Pár hét alatt mindenbe beletanulsz, bökött. Egyikünk se tudott semmit az első napon. Holnap kezdődik az új életed.
Alby sarkon fordult, és keresztülnyomakodott a tömegen, majd a sarokban álló, düledező faépület felé vette az irányt. A kölykök szétszéledtek, de előtte mindegyikük végigmérte Thomast.