akác növény
Idézetek
Most járatlan volt az út, selymes, nagy a fű, a sövény alól ezer kis szemével kinézett az ibolya, és a délután puha csendjében dongva jártak a méhek.
Valahol virágzott az akác, a kakukkfű nehéz, tiszta illata arcuk körül lengett, mint a tömjén, s az erdőben kurrogtak a gerlék.
135. oldal, 4. fejezet
Virágzott az akác és a bodza, s úgy éreztem, hogy az édes-kesernyés illatok a szívemben vannak. A nyár méhdöngéses zsongása körülvett bennünket, de ezen túl valami lágy muzsika úszott a levegőben, fent, valahol magasan, mégis nagyon közel. Eleresztettem nagyanyám kezét.
– Nagymama, hol muzsikálnak?
Megálltunk. Nagyanyám hallgatózott.
– Muzsikálnak?
– Igen, nagymama… – és néztem felfelé, fel az akácok koronája fölé, a felhőtlen, délutáni égre.
– Talán a méheket hallod?
– Nem, nagymama, mint a… mint a… – és nem tudtam semmihez hasonlítani azt a semmihez nem hasonlítható muzsikát, ami édes, orgonáló, hárfás, lágy zengéssel úszott a fák fölött, az ég alatt a fülemben és egész testemben, de tisztán és világosan.
Nagyanyám megdöbbenve nézett rám.
– Képzelődsz… és nem szabad hazudni, kisfiam.
– De nagymama! Én hallom, hallom! Ott! – és felmutattam bizonytalanul valahova, mert hiszen a csodálatos muzsika hol itt repült, hol ott, szétterült, aztán majdnem elenyészett, hogy újra felzendüljön más helyen, de mindig fent, mindig fent, mint a kerengő szél, amelytől nem mozdul meg egyetlen falevél sem.
Van egy akácfa az udvarában, mindig lecsíptem egy-egy virágos fürtöt, szétszedtem a szirmokat, és kiszívtam a bibe édes nedvét. Egyetlen apró cseppecske volt csak, de ha behunytam a szemem, egy pillanatig érezhettem a méz ízét.
Mami egyszer azt mondta, ilyen az élet is. Figyelni kell, és néha sokat bajlódni, hogy megtaláld a finom részeket, de ha meg vannak, ki kell élvezni minden cseppjüket.
Gondolat? MInek? Nem jutott eszembe semmi, hiszen az, ami volt, nem tűrt semmi pótlást és semmi magyarázatot. Nem volt semmi gondolni való, amikor az erdőben mentem céltalan, a réten át a hegyre, és ott bolyongtam lassan, nyíló levendulák, virágzó akác és hárs között, és ezüstös pára szállt a völgy fölött, s a szél olyan ízű volt, mint a friss forrás vize, s az égi kék úgy ragyogott, mint éter-szirmokból való átlátszó fényvirág.
Aztán visszajöttem, ettem, és a kőrisfák alatt aludtam. Könyvem zárva ott hevert. Délután kihoztam a sok papírt, a bort. Nem írtam, csak ittam egyedül. És így ért az alkonyat.
Halhatatlan pillanat. Hogy megmaradjak örökre, téged választalak, téged, bor és alkonyat. Téged, meleg májusi csend, mézes olajvirág és jázmin. Nem győzelem, nem gyönyör, amiben örökké élni szeretnék,- hogy félek attól, hogy egyszer mégis boldog leszek. Ó csak itt, érett és édes magány.
Nem volt könnyű a szerencse nem várt soha, és nem ismerek sorsot, amit a béke így elkerült. Nem volt egyszerű így megcsinálni, mindig egyedül, mindig magam. Téged választalak májusvégi nap, keserű és nehéz daimónom, téged örökre, mindig, halhatatlan, embertől távol, magam, tücsöklétben e szent helyen.
163. oldal
Simon István:
Akácfa
Akácfa, fehér lomb,
földig roskadó,
lám, a szél ha szétront,
megépít a hó.
Kristályból nőtt pálma
fehér szigeten,
magyarok hű fája,
de szép vagy nekem.
Állsz havas pusztában,
kis tanyák köré,
ágad hó-hurkásan
csüng a jég fölé.
Karós szőlőhegyre,
horhosaira,
kiállsz hóbelepte,
gyönggyel teli fa.
Hűséged, szerelmed
hozzánk hófehér,
s fejfa szunnyad benned
meg jó fejszenyél.
De jó most kint látni,
nézni tégedet,
lombod száz királyi
fejnél ékesebb.
Fagy mar, csillag éghet,
moccanatlan állsz
világfutó népnek
hű fája, akác.
64-65. oldal
Széphalminé Szeghy Éva (szerk.): A kert öröme 101 vers kertbarátoknak
A tavasz persze nem állt meg a réten. Először virágra lobbantotta a kerteket. Aztán átlépett az apró házakon, s ekkor fehér fürtöket bontott az akácvirág. A virágokról becsurgott az illat az öreg iskolába, és a tanító úr ezen a napon sűrűbben simogatta meg a buksi fejeket.
47. oldal Ágnes
Az erdészeti növénytakaró átalakulását jól mutatja az, hogy sok alföldi kocsányos tölgyesünk, de a hegy- és dombvidéken cseres-tölgyesünk, gyertyános tölgyesünk, sőt bükkösünk vált akác kultúrerdővé. Az Észak-Amerika keleti felében honos fehér akác 1710–1720 között kerülhetett hazánkba.
35. oldal, Az ember hatása az erdőre (Öko-Fórum Alapítvány, 2006)
[…] A bükkfák híresek a barátságtalanságukról. Sohasem szólnak egy szót sem. Makacsok, mint az öszvér. Érzed rajtuk, hogy felsőbbrendűnek érzik magukat. […] Na most, az akácok babérok, és magyalok… a szájukat sem bírják befogni, de semmit sem tudnak. Csak locsognak. Leginkább ostoba pletykákról. A füzek rossz híre meg onnan származik, hogy csak mondják és mondják. De hidd el nekem, velük nem akarsz szóba elegyedni. Agy…zsibbasztóan…lehangolóak. […]
Komolyan, voltak már olyanok, akik vízbe fojtották magukat, mert túl sok időt töltöttek egy fűz koronája alatt. Kíváncsi vagyok, az istenek fejében vajon mi járt, amikor a víz mellé ültették őket.
107. oldal