ágyúgolyó tárgy
Idézetek
Csartak fölvonta a szemöldökét. – Halálmetál? – Lelki szemei előtt egy vasöntöde jelent meg, ami futószalagon ontja magából az ágyúgolyókat és a fegyvereket.
106. oldal
Imádtam az istent, azt a jó istent, kinek szeretetére oktatnak bennünket; de nem azt a hamis, azt a hóhér, azt a zsivány, azt a gyilkos istent, a ki a földön uralkodik. […] És egyszerre kinyílt a szemem, mint mikor az ember fölébred. Meggyőződtem, hogy az isten gonosz. Mert miért ölte meg a gyermekeimet? Kinyílt a szemem és láttam, hogy szeret ölni. Egyéb öröme sincs, csak az ölés. Az életet azért adja, hogy pusztíthasson. Az isten mészárol. Minden nap megkívánja a maga halottait. És mindenféleképen gyilkol, csakhogy annál jobban mulasson. Kitalálta a betegségeket, a szerencsétlenségeket és így szórakozik szép csöndesen, hónapokig, évekig. Ha aztán kezdi bántani az unalom, keze ügyében van a pestis, a kolera, a torokgyík, a himlő és tudom is én, mi mindent gondolt ki még az a szörnyeteg. Csakhogy ezzel nem éri be; mert ezek a nyavalyák mind egy húron pendülnek. Időnkint megereszt egy-egy háborút, hogy lássa, hogyan gázolódik kétszázezer katona sárba, vérbe… Tövestűl kitépett karok és lábak… Ágyúgolyótúl szétloccsant koponyák… Mint mikor kiborul egy kosár tojás.
Moiron
– Hát a sütés sosem volt az erősséged. De a főzés sem, hogy őszinte legyek.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Karin, és úgy festett, mint aki megsértődött. – Olyan rosszul azért nem főzök. Legalábbis a húskenyeremet szeretted.
Patrik gonoszul hunyorított, és megrázta a kezét, hogy jelezze: félig-meddig.
– Csak azért mondtam, mert olyan büszke voltál rá. De mindig azon tűnődtem, ne adjam-e el a receptet a hadseregnek, hogy ágyúgolyót gyárthassanak.
390-391. oldal (Animus, 2016)
Ha rossz volt az idő, a kis szellem rendszerint a vármúzeum termeiben töltötte a kísértetek óráját: régi képek, páncélok, ágyúk, dárdák, szablyák és pisztolyok között. Azzal szórakozott, hogy a sisakrostélyokat nyitogatta, vagy a kőből faragott ágyúgolyókat gurigatta a kőpadlón. Nagy zajt csapott. Ha épp kedve volt, a lovagterem falára kifüggesztett aranykeretes festmények alakjaival társalgott.
Narasimát rögtön zárkába csukták, másnap pedig Urajába, a katonai börtönbe küldték. Nem szívesen beszélek róla, de a foglyokkal ott gyakran „ágyúgolyókat cipeltetnek”. Ez azt jelenti, hogy egész nap egyik helyről a másikra, néhány méter távolságra tizenkilenc kilós vasgolyókat kell hurcolniuk. Ha kínzásról beszélünk, hát ennél gyötrőbb a foglyok számára nincs. Emlékszem, Dosztojevszkijnél a Feljegyzések a holtak házából című könyvben, amelyet valamikor ideadott nekem, hogy olvassam el, arról van szó, hogy ha a letartóztatottat arra kényszerítik, hogy az egyik dézsából a másikba öntögesse át a vizet, ettől a hiábavaló munkától feltétlenül végez magával. S mivel a letartóztatottak ott valóban ilyen munkát végeznek, csupán csodálkozhatunk, hogy nincsenek köztük öngyilkosok. Ha ide került a jelzőmatróz, akit elfogtam – ez a szeplős, félénk, csendes emberke…
21-22. oldal, A majom
→ |
---|
Az úti célom nem volt messze, mindössze pár utcányira, a régi ferences templom közelében. A császár két évvel korábban bezáratta a ferences rendet, és az épületet a bécsi olasz közösségnek adta. A templom egy kis méretű, de bájos gótikus építmény volt, dísztelen, erődítményszerű tetővel és egy toronynyal, melyet egy évszázaddal korábban török ágyúgolyó csonkított meg, és amit soha ki nem javítottak. A templomteret a város néhány leggazdagabb nemesének háza vette körbe. Megálltam a legnagyobb, a Starhemberg-palota előtt. Tulajdonosa az elhunyt császárné brüsszeli minisztere volt, aki azóta a császár rangidős tanácsadója lett. A palota egy teljes utcahosszt elfoglalt, a
középkori templommal versenyezve Isten figyelméért.
Észrevett az utcán egy fiatalembert. Igazából csak egy fiút; nem lehetett több tizenöt évesnél. Az egyik lába térdből hiányzott. Hogy ez egy ágyúgolyó vagy egy sebész munkája volt-e, azt Tániel nem tudta megmondani, de a fiú arcára kiült nyugalom szíven ütötte. Míg nála háromszor idősebb férfiak bármilyen felületi sebtől már ordítottak, ő higgadtan, csonkját a kocsi széléről lógatva üldögélt, úgy nézte, ahogy a következő adag újoncot a frontra küldik.
299. oldal, 22. fejezet