Ady Endre személy

Ady egyik orvos ismerőse a lipótmezei tébolydában dolgozott, akit időnként felkeresett, és ilyenkor elbeszélgetett a betegekkel is. Nagyot derült, amikor levelet kapott egyiküktől: „Baj van, Bandikám, itt a tébolydában rajonganak érted a bolondok, s azt mondják, hogy értik a verseidet.”

A fekete zongora

Pontosan tudjuk ugyanis, hogy Orbán a 2000-es évek elején rádöbbent: „Ezeknek Kádár kell! S ha nekik ez kell, miért ne éppen én legyek az ő új Kádár Jánosuk?” Ezt az értesülést több forrás is megerősíti, Körömi Attila meg is írta ennek lényegét egy kitűnő publicisztikai dolgozatban (Polgári társadalom vagy Kádár-rendszer). Ebben az esetben tehát a dolog történeti magva nem kíván komolyabb kutatást, itt a probléma sokkal inkább személyiségpszichológiai. Kissé sarkítva: hogyan lesz egy lázadó, félelmet nem ismerő forradalmárból (akit volt szerencsém közelről ismerni, és akit nem lehetett nem kedvelni és követni, aki egykor a barátom volt) egy autokratikus, ellenforradalmi rendszer vezére? Hogyan lett Petőfiből Ferenc József? Ady Endréből Tisza István? József Attilából Horthy Miklós? Angyal Istvánból Kádár János? Létezik egyáltalán ilyen személyiségváltás, és meg lehet-e úszni egy ilyen transzformációt személyiségtorzulás nélkül? […] Miközben Orbán Kádár szerepében tetszeleg, teljesen mégsem tudott kilépni régi énjéből, s állandó lázban és feszültségben tartja csapatát és országát. El tudja-e viselni azonban egyetlen társadalom is, különösen a magyar, ezt az állandó feszültséget és félelmet, jöjjön az hol az ördögi ellenzéktől, hol a Soros-bérencektől, hol a brüsszeli bürokratáktól, hol pedig az országot elözönlő migránsoktól? Orbánnak tudnia kellene: Kádár titka a konszolidációban rejlett!

129-130. oldal, Gyurgyák János: A reménytelen reményről

Ady Endrének két nagy „átka” volt: a vérbaj és az iszákosság. Tőle tudjuk, hogy vérbaját 1902 nyarán szerezte, hiszen ezt megírta a Mihályi Rozália csókjában.
{…}
Ady Endre másik nagy átka, ahogy ő is nevezte, a „havibaja” volt. A Nyugat folyóirattal kötött szerződése értelmében ugyanis minden hónap másodikára verset kellett írnia.

Dr. Czeizel Endre: Sorsunk és a gének (53, 54.o.) · Czeizel Endre

– A vers azért sokkal jobb, mint a próza – vallotta be a költő –, mert versíráskor a sorokat nem kell végigírni. A próza rabszolgameló. Női dolog. Öregasszonyos. Az öregasszony és az író nem sokban különbözik. Mindkettő egész nap ül a székében és sorokat köt egymás alá. Semmi szabadság. Én a sort ott hagyom abba, ahol jólesik. Ez férfias szabadságot ad. A költő kérem az férfi, az író nyámnyila némber. Csak hasonlítsunk össze kérem egy Ady Endrét, aki talpig férfi és talpig költő, egy Mikszáthtal, aki nagy író, ám a sok üléstől olyan vastagra hízott, mint egy szakácsné.

130. oldal

    – A mai órán játszani fogunk.
    – Azta! Kimehetünk focizni? – kiáltotta Zsolti lelkesen.
    – A játék az irodalommal kapcsolatos – tette hozzá Kardos.
    – Ráírom a mezemre, hogy „Ady”. Jó? – kérdezte Ricsi.

376. oldal, Március 30., péntek, 8/1. (Ciceró, 2013)

    Ennél már csak az volt jobb, amit Kingával játszottunk. Mivel ő őrült, és a barátságunk miatt kicsit én is azzá váltam, vele a „hirtelen halál” típusú kikérdezést választottuk, ami abból állt, hogy a nap bármely pillanatában felhívhattuk egymást egy villámkérdéssel (bármelyik tárgyból), és kapásból kellett rá válaszolni. Hajnali négykor két csengésre felvettem a telefont, és elmondtam neki Csokonai életrajzát. A fürdőkádban relaxálva fogadtam a hívását, és csukott szemmel ledaráltam a matek definíciót. Vacsora közben elnézést kértem anyuéktól, és gyorsan felkaptam a telefonom, majd elégedett vigyorral válaszoltam franciául. Mondjuk, Kinga sem járt jobban: futás közben csörögtem rá a beugratós nyelvtan kérdésemmel, aztán a táncórája ideje alatt sem hagytam pihenni, így salsázva mondott fel nekem egy Ady-verset. Haha. ☺

92-93. oldal, Április 22., vasárnap, 8/2. (Ciceró, 2013)

„Modernek és az iskola” — volt a címe az előadásnak, amelyet a nyolcadikosok eminense, egy pulykatojásképű „példás jó fiú" tartott. Valláserkölcsi maximákból indult ki, majd megtámadta — Ady Endrét. „Mocskos magánéletet", „szennyes és parázna magatartást" kezdett emlegetni, mely már maga is alkalmas arra, hogy a tanulóifjúság tekintetét elfordítsa a „megtévelyedettről". Akkor egyszerre megelenevedett az arc. Visegrádi tanár úr megmozdult. Kinyílt mindig lehunyt szeme, a beszélő felé fordult, kinyújtotta félelmesen kemény ujját: megálljunk! Erre még soha nem volt példa, hogy a „Savanyú" valaha megszólalt volna. Szó szerint (hogyne emlékeznék erre a jelenetre) ezt mondta: „Nem kívánatos, hogy költőink magánéletében turkáljunk. Ez nem tartozik az irodalomra! Ha nagyon vizsgálnánk ugyanis, különös dolgokra jönnénk rá. Igy például megemlíthetném, hogy Vörösmarty Mihályt, egyik legnagyobb költőnket, élete alkonyán, nap mint nap a kocsmából cipelték haza derék iparos-emberek. Egyébként Ady Endrét a legnagyobb költőnek tartom minden magyar poéták között! Térjünk át a tárgysorozat következő pontjára."

38. oldal

Szerb Antal Utas és a holdvilágjában Mihály és Erzsi Olaszországba mennek (spoiler alert: nem lesz jó vége), míg Ady Lédával inkább Párizsban keresi a beteljesülést (spoiler alert: ennek sem).

217-218. oldal

Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i -t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…”
De már tudod: igen, lehet… És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét –
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz?… Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…”
S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten…”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „Rosszabb voltam mint e z e k ?…” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk.

(Possilipo,1951. Nyár)

Jobb Ady, mint kapni.