Adolf Hitler személy
Adolf Hitler (Braunau am Inn, 1889. április 20. – Berlin, 1945. április 30.) osztrák születésű német politikus, a 20. századi történelem meghatározó alakja, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (németül Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei vagy röviden NSDAP) vezetője, kancellár 1933-tól és 1934-től Führer (vezér) elnevezéssel diktátor.
Idézetek
Mikor hazajövünk, Hitler üvölt a rádiókból, mi csak foszlányokat hallunk belőle most, kár, hogy nincs rádiónk, mikor ilyen történelmet élünk, a kutyafáját neki, de ronda történelmi időket élni. – [Schöpflin] Ali bácsi kérdezte még az Anschluss idején a Mohácsi Jenőtől, aki az utolsó pillanatban menekült Bécsből, hogy: „No, szeretsz történelmi időket élni?”
329. oldal, I. kötet
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 95% 1935-1946
[…] különben is, hogy egy asztalosból Hitler váljon, az egyszerűen elképzelhetetlen.
53. oldal (Európa, 1968)
…a nagynéném Hitlerre is legyintett csak, mondván, egy olyan férfinak, aki úgy öltözik, mint az Adolf, annak nincs sansza. Valóban: de amíg erre mindenki rájött, már nem volt mindenki életben.
43. oldal
Hitler eljutott arra a következtetésre, hogy számukra végeredményben minden kérdést, minden problémát egyetlen alapkérdésre kell visszavezetni. Minden párt és mozgalom, minden propaganda tévedett és téved, amikor egyszerre több okot jelöl meg, vagy több célt tűz ki. "Tudni kell – írja – hogy az embernek ahhoz, hogy egyátalán eredményt érhessen el, már tisztán lelki megfontolásokból kifolyólag sem szabad a tömegeknek soha két vagy több ellenfelet mutatnia, mivel ez a harci erő teljes szétaprózódásához vezet… Minden igazán nagy népvezér művészete abban áll elsősorban, hogy egy nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa… Egy nagy vezér zsenialitásához hozzátartozik, hogy még egymással ellentétben álló ellenfeleket is úgy jelenítsen meg, mint amelyek egyetlen kategóriához tartoznak, mert különböző ellenségek felismerése a gyenge és bizonytalan kategóriáknál könnyen vezethet ahhoz, hogy kételkedni kezdjenek saját igazukban.'
99. oldal
Hitler Németországában a nők becsületrendje a viselősséget bizonyító pocak volt.
160. oldal
Wendy Lower: Hitler fúriái 78% Német nők a náci vérmezőkön
A kommunizmus olyan módon izgatta az értelmiségieket, ahogyan se Hitler, se a liberális demokrácia (sőt az kiváltképpen) nem remélhette. A kommunizmus egzotikus helyszínű és heroikus léptékű volt. Raymond Aron 1950-ben megjegyezte: „…komikus és meglepő… hogy az európai baloldal az istenévé emelt egy piramisépítőt”. De vajon csakugyan meglepő volt ez? Jean-Paul Sartre például pontosan abban a pillanatban vonzódott a kommunistákhoz, amikor a „piramisépítő” végső, tébolyult vállalkozásaiba kezdett. Racionalista értelmiségieket mindennél jobban megigézett a gondolat, hogy a Szovjetunió olyan horderejű munkába fogott, amelynek a puszta ambíciója is igazolta és mentette fogyatékosságait. A fasizmus megátalkodott bűne szűk látókörű céljaiban rejlett. A kommunizmus azonban tagadhatatlanul egyetemes és fennkölt célok felé irányult. A kommunizmus bűneit sok nem kommunista szemlélő úgyszólván a történelemformálás áraként mentegette.
300-301. oldal, Kultúrharcok
Tony Judt: A háború után I-II. Európa története 1945 óta
A négy elemi iskolai évet viszonylagos védett környezetben töltöttem, nem éreztem az antiszemitizmus növekedését. Annál megdöbbentőbb volt találkozni a zsidógyűlölettel, amikor tízévesen gimnáziumba mentem, éppen 1933-ban. A zsidók az elemi iskolákhoz hasonlóan a magyar középiskolákat sem látogathatták [Erdélyben, Kolozsváron*], s mivel zsidó gimnázium nem volt, ezért egy románba mentem. Mintegy huszonöt gyerek járt az osztályba, közülük körülbelül húsz volt román, egy német, egy magyar és három magyar zsidó volt. Egy év elteltével tudtam már románul, két-három év elteltével pedig teljesen perfektül. De azért csak magyar zsidó maradtam: kétszeresen gyűlölendő, hiszen a magyarokat is kirekesztették. A többségében román népességű Erdély évszázadokon át a Magyar Királysághoz tartozott, a nacionalista magyar vezetés pedig alacsonyabb rendűként kezelte a románokat. Az első világháború után, amikor Erdélyt Romániához csatolták, aligha várhatott jobbat a magyar népesség a nem kevésbé nacionalista román vezetéstől. A románok és a magyarok pedig, mint ahogy az erdélyi szászok is, egyek voltak antiszemita meggyőződésükben.
Nem mintha bárkit elutasítottak volna, aki zsidó – a népesség többsége valószínűleg inkább közömbös volt a zsidó kisebbséggel szemben. Miután azonban a Német Birodalomban megszilárdult a náci hatalom, Kelet-Európában is hozzátartozott a jómodorhoz a radikális jobboldaliság. Hitler sikeres volt, a siker pedig tekintélyt szül. A sovinizmus és a radikális jobboldaliság „haladónak” számított, a nemzetiszocializmus és „az új európai rend” pedig egy állítólag jobb jövő vezércsillagának. A misztikus-nacionalista szélsőjobboldali mozgalom, a Vasgárda ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a román értelmiség többségére, a főiskolások pedig csaknem mind tagjai voltak a gárdának: divatosnak és korszerűnek számított az ő „vér és föld”-zsargonjukat használni. Az osztálytársaimtól még valamennyire meg tudtam védeni magamat, ám a nálam sokkal erősebb, felsőbb osztályba járó fiúk- főleg a gimnázium első két-három évében – gyakran megvertek. A tanároknál panaszkodni méltatlannak számított, amellett a tanárok többsége szintén antiszemita volt; igazságos bánásmódot csak kevesüktől lehetett várni. Megrendülten gondolok mindkét matematikatanáromra, Ionescura és Murairura: ők a román értelmiség azon elenyésző kisebbségéhez tartoztak, akik a végsőkig megőrizték integritásukat. Ahogy Magyarországon, úgy Romániában is volt egy kulturált és felvilágosult polgárokból álló, a tagjai számát tekintve azonban túlságosan vékony réteg, amely immunis maradt a nemzetiszocializmussal szemben.
20. oldal