Abbas személy

Csak ketten voltak Hürrem fogadótermében, a hangjuk visszaverődött a magasan ívelt plafonról, majd elnyelték azt a falakon sorakozó, csobogó márványszökőkutak. Ilyen lehet Isten fogadóterme is a végítélet napján, gondolta Abbas. Amikor azonban belenézett Hürrem hűvös, zöld szemébe, meggondolta magát: Nem is, inkább magáé az Ördögé.

300. oldal

[…] azon tűnődött, vajon miféle bűnöket lesz még kénytelen elkövetni a túlélés érdekében.

303. oldal

– El tudod képzelni, milyen lehet nekem, Julia? Érezni a vágyat egy nő iránt, és tudni, hogy soha nem teljesedhet be? Érezni a szenvedélyt, miközben tudom, hogy nincs hozzá eszközöm, amivel szabadjára engedhetném? Egy férfi nem érezhet szerelmet úgy egy nő iránt, hogy ne lenne képes azt a testével is jelezni! Mitévő lehetnék? Nem adatik meg nekem a beteljesülés már sohasem. Soha többé. Gyötrődöm és elégek minden nap a nők közelében. Bár lenyesték a férfiasságomat, még mindig változatlanul velem van. Minden nap úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt ember, aki nem képes kinyújtani a végtagjait. Minden természetes testi és érzelmi reakciót elvettek tőlem. Szeretni akarok, és azt akarom, hogy viszontszeressenek! De hogyan lennék képes rá? Hogyan teljesedhetne ki egy nő iránt érzett szerelmem? Minden észérvtől megfosztottak, ami amellett szólna, hogy életben maradjak! Nincs pokol az élet után, Julia! A poklot itt és most élem meg!

350. oldal

– Ó, Abbas, nem kell félned tőlem! A barátod vagyok. Ha be akartalak volna feketíteni az Élet Ura előtt, már réges-rég megtehettem volna.
– Az életemet a szultán és az Elfátyolozott Asszonyok Koronájának szolgálatára szentelem. Hálás vagyok a bocsánatodért, bár Isten színe előtt biztosan felelni fogok a bűneimért.
Hürrem derülten csapta össze a kezét. – Micsoda beszéd! Tökéletes diplomata vált belőled, Abbas. Bárhol te lehetnél az eunuchok gyöngye!
De szívesen kitépném azt a gonosz nyelvedet, és egy üvegbe zárnám! – Te pedig mindenhol a nők gyöngye vagy, Úrnőm!

301. oldal

– Had lássam még egyszer az arcodat!
Elhúzódott tőle, majd lassan hátrahúzta a csuklyáját. A fiú ajkát figyelte, ami az örömtől most kissé szétnyílott. Valami oknál fogva képzeletében egy rózsabimbó képe jelent meg, ami a fagy ellen olyan szorosan összezárult, mint egy ökölbe szorított kéz, és most a tavasz első meleg leheletére szétpattanva kivirágzott.

96. oldal

– Csak néhány percig maradj még! – Egy árny suhant át a baldachin felett, miközben a gondola egy híd alatt siklott el. Rikkancsok hangja hallatszott a macskaköves utcákról. – Annyira visszataszító látványt nyújtok?
– Ó, dehogy – suttogta –, nem arról van szó.
– Újra látni akarlak!
– Nem lehet.
– Muszáj. Még soha nem éreztem ezt azelőtt. Olyan, mintha lángra lobbantam volna.

95. oldal