A lény/Ő személy
Idézetek
Hoffstetler egyik kezét az asztalra tette, a másikkal pedig eltakarta az arcát.
– Nem akart ártani senkinek – zokogta. – Évszázadokig nem ártott senkinek. Mi tettük ezt vele. Mi rángattuk ide. Mi kínoztuk meg. Mi lesz a következő, Leo? Melyik fajt fogjuk legközelebb kiirtani? Magunkat? Remélem, igen. Megérdemeljük.
205. oldal
De mikor szűnik meg egy rendellenesség rendellenességnek lenni, és hogyan lesz belőle megszokott dolog? Mi van, ha te és én nem a fajunk utolsó példányai vagyunk, hanem az elsők? Az elsők a jobb lények közül egy jobb világban…
Reménykedhetünk benne, nem? Mármint hogy nem a múlt, hanem a jövő teremtményei vagyunk.
275. oldal
– Butaság, de én is úgy érzem, mintha kiragadtak volna onnan, ahová tartozom. Vagy talán túl korán születtem. Amit gyerekként éreztem… akkoriban túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármit kezdjek vele. Most pedig, amikor már értem… nos, öreg vagyok. Nézz csak rám. Erre a testre, amelybe be vagyok szorulva. Az én időm a végéhez közeledik, közben meg úgy érzem, mintha soha el sem jött volna.
274. oldal