1956 időpont
Idézetek
Blau rabbi likőrt ivott, és elmondta, hogy házában hét szoba volt, négy a földszinten, három az emeleten. Magyarországon az emberek szerették a tágas lakásokat. Ő is jól érezte magát a házában feleségével és leányával, gondozta a kertjét; ehhez egy debreceni kertész nyújtott segítséget, aki egy állami kertészet üvegházában dolgozott, de egy kis mellékjövedelmet akart szerezni, ezért aztán néhány forint ellenében felásta Blau virágágyásait. Nem sokáig lakhattak azonban háborítatlanul. Hamarosan mindenféle tisztviselők kezdtek szaladgálni hozzájuk (a kommunista pártból, a közalkalmazottak szakszervezetéből és az egyedül élő anyákat támogató szervezettől), és lakáshiányról meg fedél nélkül levő családokról kezdtek prédikálni nekik, minekutána azt javasolták, sőt követelték, hogy Blauék albérlőket fogadjanak magukhoz, hiszen nincs szükségük arra, hogy az egész házat egyedül használják. Blau dühbe gurult, és megjegyezte, hogy a háború alatt egy náci elkobozta régebbi lakását, melyet külföldre menekülésekor el kellett hagynia, és amikor a háború után visszatért, ezt a házat az állam adta neki kárpótlásul a régi lakás helyett, ami a bombázás következtében romba dőlt, és ezért igenis addig kíván feleségével és leányával ott lakni abban a házban, ameddig csak kedve tartja, méghozzá egyedül.
A vendégek hallgatták Blau elbeszélését, és bólogatva mondogatták egymásnak: „Hát igen… ilyenek ezek a bolsevikok…”
Blau elégedetten folytatta. Elmesélte, hogy azok a tisztviselők azt magyarázták, hogy már más rendszer van, és az új rendszer mindenki számára biztosítani akarja, hogy elviselhető körülmények között lakhasson, de ez azt is jelenti, hogy senki sem lakhat főúri módon, és mindenféle hivatalos papírokat lobogtattak, de Blau ügyet se vetett rájuk. Tudta, hogy mi illeti meg; tudta, hogy az isteni igazság az ő oldalán van. A zsidó szervezetek aztán nagy lármát csaptak a rabbi miatt, és végül Blaut békén hagyták. De aztán jöttek az 1956-os események, és Blau arra gondolt, mi lesz még ebből; „megint elveszik majd a házamat”, és nem várta meg, hová fejlődnek a zavargások. Véletlenül éppen felkínáltak neki egy rabbiságot egy nyugat-európai országban, fogta hát feleségét meg a lányát, otthagyta hétszobás házát Debrecenben, és elment.
177-179. oldal
Az első lövés
"1956 október 23-án este 11-kor indultunk a Rádió elfoglalására. Odáig csak tüntettünk, énekeltünk, néhány éljent és vesszent kiáltottunk: eszünkbe sem jutott, hogy elfoglaljunk valamit. Csak amikor az ávósok orvul rálőttek arra a küldöttségre, mely az ifjúság kiáltványát akarta felolvasni, indultunk el a Sándor utcán a Rádió felé.
Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dühünk sem volt. Olyanok voltunk, mint a fiatal kígyó, melynek még nem nőtt méregfoga. Ilyenféle verseket kiabáltunk: „Menjünk tovább előre /Ne hallgassunk Gerőre”. Mentünk is elôre. Az első halott – egy ezredes teste – ott feküdt a Puskin utca kövén. Mint a vasat a vas, úgy vonzotta ez a nem élő test a sok tízezernyi élőt. Mentünk, mentünk, míg el nem dördültek az elsô sortüzek. Mondják, hogy a jó katonaló nem lép holttestekre.
Mi rosszabbak voltunk a lovaknál: futtunkban rátapostunk saját halottainkra. De ugyanakkor egy ismeretlen, aki majdnem föllökött a rohanásban, visszaszólt: „Pardon, bocsánat”. A Múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve felgyújtottak két autót. Ezeket jól összeszidtuk, mert még egyikünk se tudta, hogy már felkelők vagyunk."
Örkény István: Levelek egypercben 93% Levelek, emlékezések, interjúk a hagyatékból
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktől – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
148. oldal (Nagy Imre újratemetése)
A tömeg fellépése nem torkollt logikusan, szükségszerűen erőszakba — azt a diktatórikus állami intézmények alkalmazták először, ellenük. Hol órákon belül, mint 1956- ban Budapesten (vagy Kelet-Berlinben három évvel korábban), hol hónapok múlva, mint 1968. augusztus 21-én Prágában, hol másfél évvel később, mint Lengyelországban 1981 decemberében. 1989-ben is próbálkoztak vele, de nem túl nagy meggyőződéssel.
291. oldal
Rákóczi reménykedett a francia udvarban; Szemere 1849-ben a Francia Köztársaságban; Károlyi Mihály 1918-ban Wilsonban; Szálasi és mások is 1944-ben a német győzelemben; 1956-ban sok magyar Amerikában. magyarok, bízzatok magatokban! persze a világot is jobban kell ismerni. De ha van komoly magyar önbizalom, az valamikor elég lesz. „Valamikor”. De hát az élet – és a történelem – ilyen.
357. oldal, Hozzászólás Charles Gati 1956-ról írt könyvéhez (Európa, 2015)
– 56 egy szép dolog volt, de én nem örültem neki, mert öngyilkosságnak éreztem, mert valahogy éreztem, hogy az amik nem fognak segíteni, hiába hecceltek minket, mert hecceltek, és nemcsak a Szabad Európa, hanem az Amerika Hangja is. „Tartsatok ki, jövünk!” – hát nemhogy nem jöttek, de egy kurva golyóbist se küldtek ide, semmi segítséget nem kaptunk tőlük.
232. oldal, Szász Endre (Fanny Aka, 2001)
„Ha ezek nem volnának, minden könnyebb volna” – hallottuk anyánkat nemegyszer, ránk mutatott és sírt. Szégyenkezve összehúztuk magunkat, mert hát hiszen voltunk. Ötvenhatra határozottan emlékszem, nyolcéves voltam, nem tudtunk disszidálni, mert Hugi vörhenyes lett, benn feküdt a járványkórházban. „Anya vagyok – zokogott anyánk –, a család rabja. Más elmehet, én nem. Én anya vagyok.” Túrtam az orromat, restelkedtem, hallgattam. Ha Hugi udvarias, és nem olyan szívós, mint egy macska, ha idejekorán belehal a vörhenybe, elmehettek volna.
21-22. oldal, Izsák (Európa, 2008)
Az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozás után az apa sem ment többet a Pártba, mert az illúzióvesztés kis híján végzett vele.
103. oldal
Aztán tessék, jött a forradalom Magyarországon, diákok dobálták Molotov-koktélokat, hogy így kergessék ki az orosz tankokat.
133. oldal