1946 időpont

97. oldal, Május 7. Csütörtök (Móra, 1986)

– A Stille Hilfét 1946-ban néhány hírhedt náci alapította, a legnagyobb titokban. Meggyőző bizonyítékok mutatnak rá: a Stille Hilfe szervezte meg, hogy olyan nagykutyák, mint Adolf Eichmann és Auschwitz orvosa, a „halál angyalának” nevezett Josef Mengele Argentínába szökhessenek. […] A szervezet mindenütt rendelkezett támaszpontokkal. Így keltek át német háborús bűnösök az éjszaka leple alatt a dán határon, és egy kis kertészetben a Phalaenopsis jelszóra hivatkoztak, ami egy orchideát jelent. A kertész – a Wiking SS-hadosztály egykori tagja – letette a gereblyét, és bajtársait egy rejtekhelyhez vezette. Ezután a Stille Hilfe tagjai segítettek nekik Egyiptomba, illetve Dél-Amerikába menekülni. Ezt az útvonalat hívták „egérútnak”. A szövetség 1951-ben lépett nyilvánosság elé, amikor egyesületi engedélyért folyamodott. […]
– A szervezet még mindig tevékeny. Nemrég sikerült megakadályozniuk a holland SS-tiszt, Klaas Faber kiadatását Hollandiának. Faber a háború alatt számos zsidót és ellenállót végzett ki. 1952-ben megszökött a brédai kupolabörtönből, és Németországba menekült. 2011 körül előkelő helyet foglalt el a lekeresettebb háborús bűnösök listáján, de a németek nem voltak hajlandóak kiadni, többek között a Stille Hilfe nyomásának köszönhetően. Faber egy évvel később, kilencvenéves korában meghalt. […]
– Igen. Gudrun Burwitz, a Stille Hilfe arcának apja nem más, mint Heinrich Himmler, az SS főnöke…

39. oldal

1946. augusztus 18-án Sztálin az időjárási prognózisra panaszkodott. Moszkvában másképp alakult az időjárás, mint ahogy azt az előrejelzés megjósolta, Sztálin vazallusainak tehát haladéktalanul cselekedniük kellett. Vorosilov néhány nappal később alázatos levélben számolt be a történtekről: „Augusztus 18-i utasítása másnapján magamhoz rendeltem a Meteorológiai Szolgálat igazgatóhelyettesét, Libin elvtársat (Fjodorov elvtárs szabadságon van), és magyarázatot kértem rá, miért nem felelt meg az augusztus 18-i időjárási előrejelzés a tényleges időjárásnak.”

465. oldal (Európa, 2015)

A püspök egyszerű szavakkal elmondja történetét. 1946-ban szállították Lvovból Sztálinszkba, olyan teherautón, amelyet a meghalt foglyok hulláinak szállítására tartottak. A sztálinszki végállomástól gyalogmenetben vitték őket vérengző ebek kíséretében, amelyek széttépték azokat a rabokat, akik botladoztak és elestek. Addig mentek, amíg el nem érkeztek az Altáj-hegységben egy őserdő közepébe, ahol kerítést kellett építeniük fából, majd egy gulágot, egy munkatábort.
„Az első 1200 emberből, aki ideérkezett, csupán 60 ember volt életben három évvel később” – emlékszik vissza a püspök. "Minden héten érkeztek újabb és újabb foglyok. Köztük voltak a balti államokból származó rabok, de voltak oroszok, üzbégek, tatárok és örmények is.
1950-ben egy másik gulágba szállították őket, ahol orosz tábornokok és újságírók is raboskodtak. „Voltak ott püspökök, egyszerű papok, baptisták, római katolikusok, japánok, belgák, franciák, sőt két amerikai is – közülök az egyik Chicagóból jött meglátogatni a csatlós államok egyikében élő családját.”

203. oldal (Gede Testvérek, 2003)

Bár a háború véget ért, az élet bizony nehéz maradt a brit közember számára; évekbe telt, amíg a gazdaság kiheverte a súlyos csapást. Korántsem ért véget a jegyrendszer, inkább szigorodott: a kenyeret az egész háború alatt szabadon lehetett vásárolni, viszont 1946-47-ben jegyre adták. A jegyrendszert csak 1954-ben szüntették meg végleg, az utolsó tétel a hús és a szalonna volt.

246-247. oldal

A háborút követő években Francót általában Európa utolsó fasiszta diktátorának tartották, és míg Sztálin végtelenül elnyomó Szovjetuniója 1946 decemberében előkelő helyet kapott az ENSZ alakulóülésén, Franco Spanyolországát nem is engedték az asztalhoz. Az ENSZ-tagországoknak illett visszahívni nagyköveteiket Spanyolországból, a közgyűlés pedig felszólította a Biztonsági Tanácsot, hogy fontolja meg, milyen lépéseket tehet Spanyolország ellen, ha az nem alakítja át kormányát szabad választások útján.

276. oldal Katolikus front

Nyár derekán – 1946 nyarán – Pataki kihívott a barakkból. „Keressünk valami csöndes helyet” – mondta, s elcipelt a tábor túlsó végére, a pékek mögé, ahol nem járt senki. Elővett egy verset. „Ez arról szól, hogy mikor elvitték Janikát… Szóval arról.” Átolvastam, azt mondtam: szép vers. Pataki elpirult, de azt mondta, hogy én úgyse értek hozzá, ámbár megmutatta Ruszkiczay altábornagy úrnak és Wint Sándornak a konyhán, és azoknak is tetszett, tehát lehet, hogy a vers nem is olyan rossz. „Tedd el – mondta –, és ha előbb találsz hazamenni, add oda Janikának.” Megígértem, aztán szóvá tettem, hogy talán nyomtatásban is megjelenhetnék a vers, föltéve persze, hogy előbb megyek haza. Pataki ismét elpirult, mondván, hogy nem bánja, de csak akkor, ha biztos leszek benne, hogy senki sem mosolyog rajta. És köszönés nélkül ott hagyott.
Azzal a meggyőződéssel másolom ide, hogy valóban senki sem mosolyog rajta.

„Jaj nézd, kicibáltak belőlem
Ahogy egy tüskét húznak ki,
Nem fáj már, s mégis összetörtem
Mint mikor meghal valaki.

Itt hagytál, hontalanná tettél,
S ki elmegy, annak sincs helye;
Két ember nem osztható ketté,
S nem egy a kettőnek fele.

Két ember már egy kicsi nemzet,
Ha közös munkamódszerek
És közös múlt, nyelv, táj s idegzet
Földjében vernek gyökeret.

E földért küzdök, nemcsak érted!
A törvény: törvény és örök,
S mindegy, hogy sok milliós népek
Lelnek hazát, vagy két kölyök…"

155-156. oldal, A nagy szívdobogás

A Betty Parsons Gallery az Ötvenötödik utcában állt. Csak 1946-ban nyílt, de máris híresnek számított – nem kis részben Betty karaktere miatt. Miután beleszületett a régi gazdagságba, ő is követte a számára kijelölt utat – fiatalon és rangjához méltóan ment férjhez –, ám ezután fellázadt. Párizsba utazott, és ott összeköltözött egy másik nővel. A harmincas években Hollywoodban élt, mint Greta Garbo barátnője. Végül pedig, maga is, mint művész, galériát nyitott New Yorkban.
Az 1950-es évek New Yorkjában, ha valaki a modern művészet után érdeklődött, előbb-utóbb elvetődött ide.
Korábban is léteztek amerikai iskolák – a Hudson-iskola a tizenkilencedik században, a Hudson-völgy, a Niagara és a Nyugat fenséges tájképeivel; vagy az amerikai impresszionisták, akik gyakran Franciaországban, Monet birtokán, Givernyben tanultak, mielőtt hazatértek –, ám lehettek ezek bármily sikeresek, aligha újították meg a festészet kifejezésmódját. A modern absztrakt meghatározó alakjai, kezdve egészen a kubistáktól, szintén Európából származtak.
Most azonban változni látszott mindez. New York művészvilágából olyan merészen elvonult művek, művészek bukkantak fel, mint soha korábban. Jackson Pollock, Hedda Sterne, Barnett Newman, Motherwell, de Kooning, Rothko – csupa öntörvényű alkotó, akinek irányvonala az absztrakt expresszionizmus nevet viselte.
Ez lett a modern Amerika saját művészi önkifejezése, a földrengésszerű változások epicentrumában pedig egy aprócska, mégis fáradhatatlan hölgy állt, aki beleszületett a New York-i magániskolák és newporti nyaralások világába, mégis jobban kedvelte a kor lobbanékony művészeinek társaságát: Betty Parsons. Akinek nevét a galéria viselte.

669-670. oldal, Brooklyn (Alexandra, 2019)

A Csehszlovákia és Magyarország között 1946. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezmény rendelte el a felvidéki magyar kisebbségnek Magyarországra való áttelepítését. Letelepítésük Györkönyben, az elüldözött németek helyére, 1947. október 17-étől 1948. március 21-éig tartott. A 92 család Hölvényből (31), Nagysallóból (39), Tardoskeddről (19), Udvardról (2) és Rimaszombatról (1) érkezett. Természetesen az ő sorsuk is szomorú és tragikus volt, mivel nekik is a szülőföldjüket kellett elhagyniuk.

Földindulás

Jacques Combe értekezésében, amelyet 1946-ban fordítottak le franciáról angol nyelvre, csatlakozott Tolnayhoz köszönetét kifejezve, folyamatosan méltatta elődjét. Rámutatott több olyan forrásra is, melyből talán meríthetett a boschi szimbolika, és amelyet Tolnay figyelmen kívül hagyott – ilyen volt például az alkímia és a tarot-kártya.

Hieronymus Bosch a harmadik évezred tükrében (Kossuth, 2012)