Zsolt Béla magyar
1895. január 8. (Komárom) – 1949. február 6. (Budapest)
| Katalógusnév | Zsolt Béla |
|---|---|
| Nem | férfi |
Könyvei 20
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Nemzeti Könyvtár Magyar Közlöny · Ulpius Anno Ulpius-ház · Ködlovagok Noran · Nova regénytár · as – ars scribendi Századvég
Antológiák 21
Népszerű idézetek
Az őszinteség, az igazság dúlja fel mindig a dolgokat. A hazugságok évtizedekre tudják stabilizálni az államok, a társadalmak és a családok rendjét, aztán egyszer csak jön az őszinteség, az igazság: a forradalom, és kő kövön nem marad.
82-83. oldal
… örök tanulságként megjegyeztem: életveszélyben nem szabad a tárgyakhoz ragaszkodni, csak az élethez szabad ragaszkodni, ha az ember élni akar. A feleségem Párizsban ragaszkodott a kilenc kofferhez – többek között azért is jutottam a rudnyai erdő fehér poklába, s ide is, ezért, barátom! Később láttam menekülő oroszokat – mondom, azért szaladtak, mert ha otthon maradnak, a visszavonuló magyarok vagy a németek rájuk gyújtják a házat –, nos, ezek az orosz parasztok is többnyire tetézve megrakták szánjaikat mindenféle cókmókkal, még mángorlóval, madárkalitkával is. Aztán elakadtak a torlódásban, az országúton vesztegeltek fél napokig – egyszerre csak jöttek a repülők, mélyrepüléssel, s vége volt mángorlónak, madárnak, kalitkának és parasztnak… Ezek az oroszok, főképp az asszonyaik, még akkor sem hagyták őrizetlen a kocsit, amikor már a gépfegyver huszonöt méter magasból pásztázott – ott maradtak a szánon, s inkább meghaltak, semhogy elvesszen valami, vagy a szomszéd lelopjon róla egy franciakulcsot vagy köcsögöt. Barátom, ha mégis megmenekülök innen ezzel a tífuszsvindlivel, esküszöm, soha életemben nem lesz többé lakásom! S csak az az egy ruhám lesz, amit viselek, amíg le nem rongyolódik rólam! Én mondom magának, hogy az ember, azután, amit ebben a háborúban tapasztalt, legalább még egy évszázadig legyen nomád, hogy bármikor odébb állhasson. Hogy ne bénítsa meg az otthon, a bútorok, amelyek olyan megvesztegetően belopják magukat az ember nyárspolgári érzelmeibe! Soha többé nem lesz könyvtáram – háromezer könyvem volt, Friedländer –, minden este újra boldogan, szerelmesen megbámultam, végigcirógattam soraikat – de ha mégis megmaradok, ezentúl én is úgy olvasok, mint a különc, vörös Friedmann professzor, akit vandálnak és bolondnak tartottam, mert ha egy oldalt elolvasott a könyvből, kitépte és földre dobta. És soha többé nem lesz kofferem, sem egy, sem kilenc – a fogkefét, a krémet, a szappant és a fésűt majd zsebre vágom, s fehérneműt áruházban váltok, a szennyest egyszerűen ott hagyom.
165-166. oldal
Ha valamikor, akkor most kiderült, hogy egy Isten nem ér semmit. Ezer isten, millió isten sem lenne elég, legalább annyi isten kellene, mint amennyi csendőr. Minden emberre kellene egy isten, hogy legalább egy töredékét rákényszerítsék az emberre annak, ami nem Istenhez, de legalább egy 1914 előtti emberhez – nem prófétához, paphoz, rabbihoz, tudóshoz, költőhöz, csak egy XIX. századbeli stricihez vagy rablógyilkoshoz – hasonlít. A strici ugyanis akkor még nem pirult, ha az arcába vágták, hogy mások munkájának ocsmány kitartottja, s a rablógyilkos, még ha nem volt is benne töredelem, azért tisztában volt vele, hogy embert ölni nem szabályos, normális dolog, hogy az esküdtek és a főtárgyalás hallgatói nem szoktak ölni, hogy gyilkolni nem közhivatal, nem hazafias közmunka.
A város többsége azt szerette volna, hogy állandósítsák a mostani állapotot: a zsidók maradjanak a palánk mögött, vegyünk el tőlük mindent, ne hagyjuk őket dolgozni, korzózni, kávéházban ülni, beleszólni a dolgainkba –, de ne öljük meg őket feleslegesen, s ne vigyük őket valamilyen ismeretlen helyre, ahol esetleg végképp elkallódnak. Mert hátha egyszer valaki mégis számon kéri őket. Ha ezek a zsidók itt maradnak a gettóban, még mindig lehet azzal védekezni, hogy a németektől csak így tudtuk megmenteni őket – s ezek a zsidók valójában puhák, megbocsátók vagy indolensek, ha kiszabadulnak, boldogok lesznek, hogy hazamehetnek az üres lakásba. S esetleg legtöbbje még nem is követel vissza semmit, örül, hogy él, s amilyen szívósak és ügyesek, fél év múlva megint tele lesz bútorral-ezüsttel a lakásuk. Körülbelül így szerették volna elrendezni ezt az ügyet a váradi nyárspolgárok, s mint a bűnös, aki a bűncselekmény elkövetésének pillanatában már azzal foglalkozik, hogyan védekezik, ha elfogják – latolgatták, mit mondjanak majd, ha a németeket mégis megverik, az oroszok mégis átkelnek a Kárpátokon, és a partraszállás mégis meglesz. S idejön a nyugati vagy a keleti ellenség, galléron fogja őket, odaállítja a sok ezer lakás küszöbére, s megkérdi: „Hé, magyarok, hova lett innen a lakó? Hova tettétek innen azokat, akiknek a bejelentőlap vagy a telekkönyv szerint itt kellene lakniuk?”
S arra is gondolt, hogy milyen régen nem ordított a személyzettel, sem az irodaival, sem a telepivel. Holott a szakszerű magatartáshoz tartozik, hogy ordítani kell akkor is, ha nincs rá ok.
153. oldal
Kürbesz-Gách már születése pillanatától következetesen antiszemita volt, mint minden falusi ember, aki olyan vidéken tölti gyermekkorát, ahol félnapi járásra nem talál eleven zsidót.
79. oldal
