Zórád Ernő magyar

Tabán Egy ötven éve eltűnt városrész emlékképei

Az 1930-as években megkondult a lélekharang Tabánunk felett. Festők, fotósok siettek megörökíteni az elítéltet. Magam is buzgón jártam a jól ismert utcácskákat, ahol már dolgozott a csákány. Kísérteties volt. Aztán örökre eltűnt a Tabán és vele a romantika. […]
Úgy gondolom tehát, hogy emlék-konzerveimet „pseudo-naturális” cimkével ellátva mutatom be. Mivel az sem közömbös, ki-mikor-hol kortárs, kérem, fogadjanak el ama kor társának megértéssel.

Budapest, 1933–1983. Zórád Ernő

3. oldal

Harmadszorra és mindenek fölött: írók aranyozták be a Tabán glóriáját. Nekik köszönhetjük, hogy a néhai Rácváros legendáján a mai napig nem fog a rozsda.
Az írók sorát Virág Benedek nyitja meg, akit talán már elfeledett volna a hálátlan utókor, ha Kosztolányi Dezső meg nem újítja a „szent öreg” emlékét gyönyörű énekével.

Elöljáró írás
Vargha Balázs

5. oldal

Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van. Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dologhát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öreg embert magam is ösmertem, aki még soha se volt Pesten, de olyan pesti öreg embert soha se ösmertem, aki még nem volt Budán.

Mikszáth Kálmán
A Sipririca

15. oldal

Nem minden virág marad meg idegen földben …

35

Azonnal oldjátok el a kötelékeit! Emberevő strigák nincsenek! Róluk, éppen mert nincsenek, kérdés se tétessék!

24

Jó emberek között folyt volna életem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – essős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.

[…]

Itt szomszédomban az ordas hegyek közt
a „szent öreg” élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,
s lúdtollal körmölt magyar éneket.

Kosztolányi Dezső
Ének Virág Benedekről

9. oldal

Korán hozzászoktam a hangos veszekedésekhez, melyeket anyám jelenetnek, apám komédiának, nagyanyám pedig kraválnak nevezett. Mikor apám kiabálni kezdett, felpattant az ajtó és bevonult nagyanyám. Natuka – én így neveztem – roppant méltóságteljesen tudott hallgatózni, általában mindent fölényesen és magabiztosan cselekedett; „vonult, étkezett, társalgott” – összesen másfél méteres termete ellenére. Bármi történt, mindig a megfelelő ajtó előtt tartózkodott, hogy alkalomadtán közbelépjen. Mindig volt a zsebében promenclicukor, amit utáltam, s amint hátat fordított, máris odaköptem valamelyik kutya elé.

Garai Gábor
A Rácz fürdőben
(Krúdy emlékének)

Ösztövér házikók gyöngéd tabáni dombok
hátán – belőletek csak hírmondó maradt.
Nagybotos Viola egykor erre bolyongott,
félpár cipő nyomán egy lány után haladt.

Halk függönyök mögött rejtélyes nőszemélyek
imbolyogtak ledér gyászban s két holdsugár
közt egy szál rezedát löktek a vén legénynek…
Szindbád elbúcsúzott – és búcsúzott a nyár.

Az őszből is csupán a vén borbély maradt itt,
hogy míg sörtéimen kövér pamacsa habzik,
a régi szüretet idézze meg a bált,

hol talpalávalót négy sváb harmonikált
s a kocsmáros kövér özvegye bánatába
bűvös szerelemport kevert az italába.

17. oldal

Minden vagyonom az öregség.

Budapest, 1973

238. oldal

Anyámék megütötték a főnyereményt. Szabályosan, kereken és perecen, törvényesen és visszavonhatatlanul. Ki is fizették nekik. Akár egy rossz, elavult színdarabban: a szegény, de tisztességes családra rámosolyog a szerencse, halk zene szól, a zsinórpadlásról madzagon fehér galambok billegnek alá, a közönség könnyeit törölgetve vonul kifelé és így szól: – Látod, látod, a jó végül is elnyeri jutalmát, ezért hát ne igyál annyit papa… Alig pár hete történt, hogy a fondorlatos dr. Márvány – míg apám honmentő útjait járta – bemasírozott konyhánkba, és rövid, de izgalmas szócsata után elhitette Natukával, hogy végérvényesen utolsó Ganz-Danubiusát el kell adni, mert holnapra lezuhan. –Nagysád, legyen fess! Itt az utolsó sánc! Natuka előhúzta a részvényt és egy osztálysorsjegyet, amit dr. Márvány undorral visszalökött. Anyám viharzott be a szobába, hogy még gyorsan kirángassa Natuka kezeiból azt a pár koronát, amit az ügyvéd belenyálazott. Az osztálysorsjegyet ő is félrelökte. A húzás napján ott találtuk nagyanyámat hanyatt vágódva a sezlonon, mellette az újság, meg a sorsjegy. Az összefüggésre hamar fény derült; szüleim legott fiákerbe ültek és a bankba hajtottak. Másnap már a Gambrinusban vacsoráztunk mindannyian; mindent elsöprő lendületben, transzban, zenében, sültek, pástétomok és mártások, kávék, parfék, borok és torták vad kavargásában.