Yves Bonnefoy francia

A puszta földre fogsz majd leheverni

A puszta földre fogsz majd leheverni,
Ki mondta nèked, hogy e föld tièd?

Rákezdi örök reggelèt a kósza
Fènyek között is változatlan èg.

Mèly órákon, úgy vèled, újraèled
A kitagadott tűz, mely èg azèrt.

De jön az angyal ès hamukezèvel
Elcsitìtja a kölyök nap hevèt.

A PUSZTASÁG

Csillag a küszöbön. Fogoly a szél
A halál mozdulatlan marka közt.
Hosszú harcot vívott a szél és a beszéd,
Majd, hogy a szél elült, a csönd jött végre el.

Ez volt a pusztaság: megannyi szürke kőtömb.
Messze: alig-folyam villám-teteme lenn.
De hökkent földeken az éjjeli esőktől
Hév éledt, amelyet időnek nevezel.

EGY KŐ

Vágyódott, s meg mit sem ismert,
Meghalt, s nem volt semmije.
A fák, a füstök,
A szél áramai, s a csalódásokéi
Lettek a sírja.
Végtelenül
Halálát ölelte csupán.

EGY KŐ

Két-három év
Telt önteltségben el. Sem égitest, sem
Erdőség, sem folyam énhozzám föl nem ért.
Lepattogzott a holdfény szürke ruhámról.
Árkos szemem
Tüzén kigyúltak az árny-ívű tengerek,
S tömöttebb volt hajam, mint itt e vert szemek
Világa, s a jajé, mely engem el nem ért.

Éji állat üvölt, ez az én utam,
Fekete kapuk csukódnak.

A KERT

Csillagok fürtje ült a fennkölt kert falán,
Mint túlvilági fa bogyói, ám a holtak
Helyének kövei úgy lebegtek a fának
Tajtékain, mint egy-egy emlék, orrtőke-árny.

Csillagok, s tiszta út krétája, ti!
Sápadtok? Hova lett kertünk, az igazi?
A fényes egeken ahány út, árnyba vonja
E megtört éneket: sötétlő menetünket.

A TEHETETLEN TŰZ

Lobban a tűz, az ágak sorsa, belemarkol
Szívükbe, mely merő kőhalom, csupa fagy,
Őt, kit minden halott dolgoknak téve küldött,
Partjára fekteti a nyugtató anyag.

Magasra csap. De te tudod, minden hiába,
Pőre-talaju űr kél a tűz alatt,
Sötét föld csillaga nő-nő a tűz alatt,
A halál csillaga világít majd utunkon.

Aztán elagg. Ahol árny cserkészik, a gázló
Meglátja menetét, mit kijelöl a fagy.
Túllép az eszme is ön-anyagán, s e kornak,
Mert meg nem mentheti, végképp kosarat ad.

A ROMOK MADARA

A romok madara elhagyja a halált,
Szürke követ keres fészkének, bőnapút,
Túl van már kínokon, túl az emlékezésen,
Az öröklét ölén holnaptól mit se tud.

A PUSZTA FÖLDRE FOGSZ MAJD LEHEVERNI

A puszta földre fogsz majd leheverni,
Ki mondta néked, hogy e föld tiéd?

Rákezdi örök reggelét a kósza
Fények között is változatlan ég.

Mély órákon, úgy véled, újraéled
A kitagadott tű, mely ég azért,

De jön az angyal és hamukezével
Elcsitítja a kölyök nap hevét.

MILY TŰZ

Mily tűz a megszegett kenyérben, és mily
Tiszta hajnal az ernyedt csillagokban!
Nézem, hogy közelít a kövek közt a napfény,
Minden fehér, csupán a ruhád fekete.

A feszület
(Le crucifix)

Elmagyarázzák neki, hogy a bal oldali kápolna feszületét egy idős, a súly alatt görnyedező ember hozta egy éjjel.

Azt mondta, másnap tovább viszi, de soha nem tért vissza. És ezentúl minden, ami ott kint van, az utca, olykor a járókelők, most éjszaka van, Firenze, onnan jött Isten – a másvilág.

A fej a vállra hajlik. A töviskorona alól csordogáló vér vörös foltot hagy a szürke fán. A válltól repedés fut végig a szív felé tartva, kettészeli és eltörölni látszik a szenvedés jeleit.