William Shakespeare angol

Ő a legjobb, wili?

Valaki egyszer azt mondta, Shakespeare már poros – hát én ezt a nevében is kikérem magamnak…

Drága William! Ha találkozunk ott fent, lesz egy-két szavam hozzád! <3

400 év távlatából is képes minden alkalommal újat tanítani és mutatni az emberiségről. Nélküle nem lenne olyan az elmúlt évszázadok irodalma, amilyen, és már csak ezért is hálásak lehetünk érte.
Nem is kérdés, hogy a teljes életművét el kell olvasnom.

Tetszenek a drámái.

Nekem mindig is ő marad a drámák királya. Meg a vígjátékoké. Meg a… a lényeg, hogy ő SHAKESPEARE.

„Shakespeare a teremtés fele”
Jóval többet tudott, mint amit a kora, vagy akár mi fel tudnánk fogni…

Mester, zseni. Nagyon kedvelem.

Eddig csak egyetlen könyvét olvastam, de úgy érzem, hogy ez elegendő számomra ahhoz , hogy kijelentsem: Shakespeare talán a legjobb író akivel eddig összefutottam.

Shakespeare egyike azon szerzőknek, akiket már-már közhely dicsérni. Ő az, akinek ciki nem ismerni legalább 4 művét, legalább 15 hősének a nevét, és akivel szemben csaknem lehetetlen kritikát megfogalmazni anélkül, hogy ne bújna elő a függöny mögül néhány sznob azzal, hogy botránynak és bunkóságnak kiáltsa ki az irodalomtörténet legnagyobb drámaírójának a bírálását. Amikor gimnazista voltam, a körülötte kialakult több évszázados kultusz kissé ellenszenvessé tette a szememben Shakespeare-t, bár azt már akkor is el kellett ismernem, hogy nagyon sok konfliktusa, jelenete, monológja és dialógusa valóban képes volt kiváltani bennem valamifajta katartikus megrendülést, képes volt mélyen elgondolkoztatni egy-egy kérdésről – és erre nem sok alkotó képes ilyen erővel.
Aztán eltelt jó pár év, és elhatároztam, hogy bepótolom az elmaradásaimat és kiművelem magam a teljes fennmaradt Shakespeare-drámaéletműből: az egykori kötelező olvasmányokat és a magamtól elolvasott drámákat újraolvasom érettebb fejjel, és végre ismeretséget kötök a többivel is. Bár a cél megvalósításában körülbelül az életmű negyedénél megtorpantam (nem végleg, csak épp más könyvekhez jött meg a kedvem és azokat olvastam), volt szerencsém megismerkedni Shakespeare királydrámáival, ami teljesen új, a „történelmi krónikás” oldalát mutatta meg a művésznek. Amellett, hogy a legtöbb művet önmagában is zseniálisnak találtam (különösen a tág értelemben vett Henriád darabjai tetszettek, nálam a II. Richárd és a IV. Henrik első és második része vezet), szerintem borzasztóan izgalmas a drámákon keresztül megfigyelni, miként változtak az angol társadalmon (és nyilván főként az angol arisztokrácián) belüli viszonyok az évtizedek, évszázadok alatt, miként szakadtak meg szép reményekkel indult, naggyá vált családfák, miként bomlottak fel és köttettek meg szövetségek, miként fordult át egy ország a középkorból a kora újkorba. Persze, tudom jól, Shakespeare művei nem történelmi dokumentumok, ahogy az lenni szokott, a művész úr itt-ott kissé kiszínezte vagy felgyorsította az eseményeket, máshol személyeket cserélt fel egymással, olvasztott össze stb. Illetve amellett sem mehetünk el, hogy e darabok némelyike lényegében kurzusműnek tekinthető, és hogy a szerző a történelmi cselekményeket felhasználva tulajdonképpen a saját korának aktualitásaira kívánt reagálni. Ezek azonban nem ássák alá a cselekmények fordulatosságát, a konfliktusok súlyosságát, némely szereplő sorsának a tragikumát, egyszóval Shakespeare drámaírói nagyságát. Azt hiszem, valahol mind George R. R. Martin, mind a politikai thriller nagyjai – és kicsit talán mindenki – Shakespeare köpönyegéből bújtak elő.
Na, tessék, én is egy lettem az őt dicsérő sznobok közül, de természetesen nem megyek ölre senkivel, aki esetleg inkább valami másra vágyna.