!

Wesselényi Polixéna magyar

1801 – 1878. szeptember 1. (Aranyosgyéres)

Tudástár · 3 kapcsolódó alkotó

KatalógusnévWesselényi Polixéna
Nem

Képek 1

Könyvei 1

Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Téka Kriterion · Magyar Hírmondó Magvető

Róla szóló könyvek 1

Szlukovényi Katalin (szerk.): Magyar mesék lázadó lányoknak

Népszerű idézetek

Mesemondó IP>!

Vezetőnk mondá: „Az nem asszonynak való, oda nem szokták őket elvinni.” De hallván, hogy nem asszonyoknak való – mely mondás mindig felfegyverkeztet –, kívánságom akarattá vált, smint egy rossz gyermek, nekimakacsítván magamat, elindultunk, hogy legalább a kettős krátert megkerüljük.

VI. szakasz - Nápoly és vidéke

tschk>!

Öszvéreinket biztatgattuk, hogy délre elérjük a Sz. Bernhárd nevezetes klastromát, mely személyválogatás nélkül minden utasnak nyitva áll.

Ez egy magánoson álló, nagy, idomtalan, komor tekintetű épület. Ajtója előtt megállván, csengettünk; töstént ki is nyílt előttünk, s alig szálltunk le öszvéreinkről, az előljáró már megjelent, és nyájas arccal, testvéri kézszorítással barátságos küszöbén bévezetett. Beléptekor a hosszú folyosón nyirkas pinnceszag üti meg az embert.

Csinos, jóízű kis ebédünk volt, melléje kétféle bor. Gazdánk, bőjtnap lévén, nem ett velünk, de örömünkre kellemes társalkodásával mégis mulattatott. Nagyon eszes, művelt férfiúnak találtuk. Sokat kérdezősködtem tőle. Tudósítása szerint a klastromat tíz szerzetes lakja. Ezeknek kötelességök, hogy közülök rendre egy, télben minden éjszaka, bármilyen zivatar és hófúvás legyen is, kimenjen a netalán eltévedt utast felkeresni s annak segédkart nyújtani. Néhány kutyákat előrebocsátva, mert ezek az utakat, ösvényeket, akármint belepte a hó, jól ismerik és a legbizonyosabb vezérek; egy hosszú karóval felfegyverkezve, melyet részint arra használ, hogy a sok öl magasságú havat szurkálja, s ezáltal bizonyossá tegye magát, valljon elég kemény és megbírja-e őt; mert egy vigyázatlan lépés örökre elsűlyeszthetné; részint pedig arra, hogy ott, hol kutyái megállanak, szagolódnak, vakarnak, ugatnak, ha vagy egy szerencsétlen hóban volna temetve, azt megérezze; bort, pálinkát és más erősítő szereket is mindig véve magához, hogy a hidegtől elszigorodott vándort felélessze, s erőt is nyújtson nékie minden szűkölködőt barátságosan fogadó klastromjokat elérni: így indul ki a jámbor, tiszta felebaráti szeretettől lelkesített szerzetes ismeretlen embertársa segedelmére; jutalom, dicsőség nélkül kockáztatja tulajdon maga életét, mely minden élő teremtésnek oly becses és drága! Mi indíthatja reá? Mi ébreszthet annyi bátorságot lelkében? Mi kényszerítheti oly sanyarú önmegtagadásra? – voltak azon gondolatok, melyek fejembe ötlöttek.

306. -309. o

Panna_Manna>!

Midőn szabadság, nagyság csupa tradícióban él közöttünk: oly messze esett már tőlünk, hogy csak egy-egy álmadozó képzelődését gyúlaszthatja még fel szalmatüzével; de többé hatásba nem idézhető holt betűknek hamvadva marad.

118.

Panna_Manna>!

A közrendre s csendességre felvigyázó katonák egy szegletbe ülve kockavetéssel mulatják magokat; vagy a morrajátékba merülve, ujjaikon kimondhatatlan sebességgel, lármáson számítgatnak. Hordozható asztala mellett ül az írnok, s tollát tudósi módon füle mögé dugván, szólítgatja fel a járkálókat: nincs-e íratni való kötelező vagy nyugtató levél, testamentum, vers vagy szerelmeslevél; ő mindenre kész, mindent meg tud írni, csak tegyék le a carlinót.

122.

Panna_Manna>!

Hány férjhezadás mesterségében iparkodó anya vélte, hogy leányának vagy leányainak eddigelé észre nem vett vagy már a megtérőpontra jutott kellemeit a jól választott ideális öltözet kitünteti, vagy áldíszével újra felviríttatja!

31.

berg>!

Ismeretlen pártfogóm ismét megemlékezvén rólam, eszközléséből egy levélkét kaptam, hogy másnap tíz órakor reggel a híres Mezzofante a Vatican könyvtárában szívesen elfogadand. Ezen levélke is ad libitum egész társaságra szolgált.
E pompás könyvtárban csupán kéziratdarab negyvenezer gyűjtetett egybe. A külteremben mind kínai munkák találtatnak. A nagy teremben, az igazat megvallva, figyelmemet eleinte magokra vonák a szép görög és etruriai vázák, s még azon két pompás gránitasztalok, melyeket ércalakok tartnak.
Alig vala időnk a szemeinkbe tűnt tárgyakat csak valamennyire is megvizsgálni, hogy Mezzofante két szerecsen fiúcskával beszélgetve bélépett, s aztán hozzánk fordulva leültetett. Reám nézve első tekintete kedvetlen bényomást tett. Valami hatvanéves lehetett. Kicsiny, száraz, halvány, beteges tekintetű. Egész személyében majomi nyugtalan mozgékonyság uralkodott. Sokáig beszélgeténk együtt. Magyarul elég jól beszél, s a kimondása nem rossz.
Kérdém: „Kitől tanult?” "Majlandban a közkatonáktól" – viszonzá. Kisfaludy, Csokonai munkáit, Pethe természethistóriáját, még más magyar könyvekkel együtt olvasta; de úgy találám, hogy inkább tud szavakat, mint érti az olvasottat. Angolok is levén jelen, azokkal angolul igen folyvást és jól beszélt, velem pedig németül, franciául; és még oláhul is megszólított, mire szégyenemre nem tudék felelni. Kérdezte, ha tótul tudok-e? S némely könyveket mutogatván nekünk, azokból ó- és újgörögül, latinul, zsidóul olvasott. Mutatott többek közt egy Corvinus Mátyás által ajándékozott, apró festésekkel kiékesített Breviáriumot, és VIII-ik Henrik angol király s Boleyn Anna egymásnak írt leveleiből eredeti darabokat. A király szerelmes episztoláji mind egy-egy nyíllal átszúrt, idomtalanul vont szívvel voltak az aláírás végében megjegyezve. Egy velünk levő pappal, ki Palesztinában járt volt, törökül beszélt. Kérdém tőle: „Hány nyelvet tud?” "Nem sokat – felelé –, mert csak negyvent vagy ötvent beszélek" Roppant, képzelhetetlen tehetség! de nem az, melyet legkevésbé is irigyelni tudnék; mert üres, minden gondolkozás nélküli nyelvismeretsége s ártatlanul kimutatott aprólékos hiúsága, mellyel telve van, inkább majomra s csacskamadárra vagy beszélőgépre, különféle nóták elverésére felvont verklire emlékeztet, mint gondolkodással felruházott valóra. Őt igazán csak úgy lehet tekinteni, mint egy Vaticanhoz tartozó ritkaságot. Elbúcsúzásunk alkalmával megkérém: engedje meg, hogy egy magyar könyvvel én is ajándékozzam meg a könyvtárt.
Más terembe menvén, ahelyett hogy könyveket nézegettünk volna, a Raffael Mengs által festett terem mennyezetével foglalatoskodánk. Sohasem tudám Mengs lanyha festményeit bámulni. Így vagyok Angelika Kauffmannal is.
Szállásomra érvén, első dolgom vala W. M. Balítéletekről írt munkáját egy könyvkötőnek átadni, s fejér kutyabőrbe cifrán békötve néhány napok múlva elvivém Mezzofanténak, ki éppen sietett néhány zsidót és szerecsent megkeresztelni. Mint a könyvre tekinte, anélkül hogy csak belé is pillantott vagy az író nevét megtekintette volna, mondá: „Ah! igen szép, igen szép munka! Szépen van békötve. Aranyos, szép, szép, igen szép, igen köszönöm” – s egyik almáriomba bécsukta. Szegény magyar könyveink! melyeket honjokon kívül, mint szinte nem is európai szüleményt, csak egy-egy különcködő nyelvbúvár, mint Mezzofante, nézeget, s honjokban is csak kevés olvas.

IV. szakasz Róma s környéke - Mezzofante a vaticani könyvtárban

tschk>!

Az igazat megvallva én magam nemigen féltem. Füleim az Angyal Bandi s Zöld Marci históriájihoz már gyerekkoromtól fogva úgy hozzá voltak szokva, hogy ezen hírek nem sok hatást tettek rám.

legényem pár rozsdás pisztolyt megtöltött; én egy csinos kis klárisnyelű török tőrt forgattam kezemben…

147. oldal

Bla IP>!

A nagy Pantheon látására mentünk. Ez a Pantheon piacán áll. Két lépcsőzet vezet fel hozzája, s porticusát tizenhat roppant veres gránitoszlopok tartják, melyek az egész hajdankorból fennmaradtak közt a legtökéletesebbek. Az építmény belseje is, melyet Rotondának neveznek, megfelel külseje nagyszerűségének. A világosság feljülről a kerek bolt közepén hat bé.

1 hozzászólás
Bla IP>!

Már szinte lemondék a pápához béajánltatásomról, midőn a bőjt egyik szombati estjén komornyikát jelenté bé legényem, mit nagyon csudálkozva hallék, nem tudván kitalálni, mi köze lehessen velem a pápa komornyikának. „Valljon engem keres-e? – kérdém, mert szállásomat nemrég megváltoztatám – vétség lehet.” "Nem biz' az; Nagyságod nevét tudakolja." Erre bélépék, egy nagy pecsétű irományt átnyújta, s szóval is mondá, hogy másnap, mely vasárnap volt, tíz órára a pápa a Vaticanban némelyeknek audienciát ad, s engem is elfogad mindazon személyekkel együtt, kiket magammal elvinni kívánok. Már késő levén, ez a véletlenül reám dördülő kegy szinte megdöbbentett.

Bla IP>!

S most a mellékszobába vezetvén bennünket, egy sötétveres selyemkárpitot felemelintve nevemet jelenté, s utánmondá: „La Signora ungherese!” És ott valánk a pápa előtt, ki egy veres mennyezet alatt álla. Egy téglával kirakott, avatag bútoros, rossz szobában fogadott el a sz. atya. Az egész acceptatio cudarságát közelről tekintve minden nimbusz elvesz, s az igazat megvallva: az orsovai basánál volt látogatásom juta eszembe. Hosszú, bő, fejér öltözetben vala a sz. atya, aranyas övvel. Nyakán hermelinnel béllett, veres hercegi gallér függött, fejét, ha jól emlékszem, arannyal kihímzett fejér süveg fedte, s lábán volt a hatalmas aranykereszttel ékesített rémítő veres cipő. Tisztes tekintete talán még nyolcvan éveken feljülinek is mutatta. Egypár lépést előnkbe téve s megállva, jobb kezét kissé kinyújtá, úgy, mint mikor gyermekinknek csókolásra nyújtjuk kezünket. Mi magunkat csak meghajtva megállánk. Nem tudom, mit gondolt. Hihető elfogultságnak tulajdonította. Kinyújtott kezével megálda bennünket, s oly kegyes, igazán atyai engedékeny tekintettel mosolyga, hogy megszégyenülve tettemért, mely most mint neveletlen gorombaság tűnék fel előttem, szerettem volna nyakába ugrani s tiszta szívből bocsánatot kérni érette. Kérdé: „Beszélek-e olaszul?” felelém „Igenis, Santo Padre, egy keveset, de rosszul.” Erre megint kérdé: „Rég-e, hogy Olaszországban mulatok? Szeretem-e? Miért jöttem? Hogy tetszik a Sz. Péter temploma?” Ezekre mind feleltem, ahogy tudtam. Egyik feleletemben hibát ejtvén, azt maga újra elmondván megigazította, s nagy kegyességgel mondá: „Ön jól beszél olaszul; én azt mondom, hogy Ön jól beszél olaszul. Hát Magyarországon mi nyelvet beszélnek? Németet-e?” "Tulajdon nyelvünket" – viszonzám. „Ez a latin?” – kérdé. „Nem, Santo Padre: a magyar.”