Werner Hofmann

„Csupán meghatározott fák léteznek, általános fák nem” (Lavater)

41. oldal (Képzőművészeti Kiadó, 1987.)

A művészet nem egyértelmű a múzeumi művészettel, és nem is csupán stílus-korszakok lineáris egymásutánja. A művészet sokkal inkább csak az embernek megadatott képesség, amely a világ elsajátításának és a benne történő tájékozódásnak legkülönfélébb módozatait teszi lehetővé – amelyek közül a kizárólag esztétikai birtokbavétel csak az egyik.

23-23. oldal

A kétségbeesés a művészetet hitbeli tartalommá emeli. Nincs többé túlvilági fedezete, ezért szükséges önmagát tartózkodás és fenntartás nélkül bevetnie, minden erejét megfeszítenie, ha helyt akar állni. A nagy erőfeszítések századába lép, amelyek gyakran túl sokat követelnek az egyéntől. „A szabaddá lett művészet, melytől megvonták a vallás támaszát, de egyúttal kényszerét is, most már kénytelen önmagában megállni” – írja Fernow, barátjáról, Carstensről szóló tanulmányában. Felismerése telibe talál: a kényszerrel együtt a támaszt is elutasítják, a megnövekedett öntudat nem tűr többé gyámkodást, ezért magának kell döntéseit meghoznia.

46. oldal (Képzőművészeti Kiadó, 1987.)

Maldoror énekei című regényében Lautréamont egy fiatal férfi jellemzéséheza következő hasonlatot használja: szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon. Az embert bizarr tárgyegyveleghez, csendélethez hasonlítja, Az „Öreg muzsikus”-tól kezdve Manet képeit úgy is jellemezhetnénk, hogy „véletlen találkozások”, amelyek a kortársi észlelési megszokásokat hol jobban, hogy kevésbé, de megbotránkoztatták.

72. oldal

Nem akarjuk azt állítani itt, hogy a modern művészet megközelíthetetlenebb és ily módon problematikusabb, mint a régi, hanem, hogy a modern művész maga vált önmaga problémájává. „Modern”: ez tehát nem annyira valamely meghatározott formakört jelöl, mint inkább klímát; azokat a társadalmi feltételeket, melyek között korunk művészete létezik. „Modern”: nem egyértelmű, illetőleg egyhangú ténymegállapítás ez. A szó éppenúgy jelöli a megbízás hiányát, mint a művészeti piac (kiállítások, műkereskedelem és kritika) által mintegy kitenyésztett versengés állapotát; jelöli egyrészt a külső támasz hiányának és a belső hitelességnek etikai követelményét, másrészt a provokáció (botrány) és a kísérlet által tudatosan kiváltott jelzéshatásokat; és jelöli végül nem csak a képeket és szobrokat eredményező művészetteremtő akaratot, hanem ennek dialektikus ellenkezőjét is, azt az akaratot, amely non-artot vagy anti-művészetet kíván.

11-12. oldal

A Műterem középképe férfi és nő egyetértését ábrázolja. A férfi alkotóerejét a nő szemlélő, gondoskodó közreműködése irányítja. A tekintetek nem találkoznak, a karok nem fonódnak össze, mint a szerelmespárnál, nincs semmiféle dialógus, csak a két test egyszerű, észrevétlenül áramló egymás mellett nyugvása. A nekem belső összehangoltsága láthatóvá teszi azokat az elemi tengelyeket, amelyekben az ember megjelenik, a férfiúi és női princípiumát.

20. oldal, Természet és történelem

Picasso a múlttal való szembenézés, vagyis eltulajdonítás, rombolás és abszorbeálás által alakította ki formavolumenét. Amikor a múlton a múlt eszközeivel tett erőszakot, ez hódolat is volt egyben, annak bizonyítása, hogy bűvöletében él. Ám a „fegyverekkel” azokat a problémákat is örökölte, amelyek céljára ezek a fegyverek készültek.

329. oldal

A világ keserves helyzete – a reneszánsz világképből eredő konfliktus-tudat ez, szubjektum és objektum, tapasztalás és feltalálás, valóság és eszmény feszültsége. A „modern” nyugati tudatnak mindezek a vezérmotívumai belekerültek Picasso művészetébe, mely általuk nyerte lázadó, prometeuszian szembeszegülő, erőszakos-heroikus vonásait. E nagy művész minden merészsége, kihívása interpretáló viszonyt mutat a készen kapott történeti örökséghez és a készen talált valósághoz.

329. oldal

Az alkotás kérdéssé vált.

33. oldal